Személyének misztériumát nem lehet semleges vagy tárgyilagos úton-módon megközelíteni. Egyedül a hitben válik megtapasztalhatóvá a Fiú és az Atya egysége, s kettejük „bentlakása” („szállásvétele”) a hívőben. A János-evangélium szavai egyúttal újraértelmezik a korai keresztények elképzelését, miszerint Jézus a történelem végén hatalommal fog elérkezni. János szerint Jézus újraeljövetele másként fog történni; nem korlátozódik csupán az „utolsó ítéletre”, „a világ végére”. Igéi továbbá a fejezet kezdőverseit is módosítják: az üdvösség döntő eseménye nem a hívők otthonra találása a mennyei Atya házában (vö. 2 skk.), hanem az Atya és a Fiú hívőkben való lakozása. János evangéliumában azonban a két ellentétes irányú „beköltözés” ugyanazt a valóságot kívánja érzékeltetni: az „együtt-létet” („ti bennem, s én bennetek”), amely végső soron kölcsönös kapcsolat. Ha az Atya és a Fiú lakást vesz a hívőkben, akkor a hívők is ott vannak, ahol Jézus (vö. 17,24). Mindeközben az emberi nyelv határait is érzékeljük. A szerző ugyanis olyan nehezen mondható titkot akar érzékletessé termi, amelyet – jobb híján – térbeli képzetek segítségével szemléltet. Végül is nem „elmenetelről” és „megérkezésről” van szó, hanem arról, hogy Isten titokzatosan jelen van az emberben. A búcsúzás beszédhelyzetében Jézus megígéri a Szentlelket. Eddig Jézus volt a tanítványok tanítója és kinyilatkoztatója, mostantól a Lélek lesz az. Ő folytatja a tanítást és kinyilatkoztatást: „mindenre megtanít” és „mindenre emlékeztet”, amit Jézus mondott. A Lélek tanítása elsősorban bensőséges „megvilágítást” jelent, amelynek nincs szüksége hangra és szóra. Emlékeztető tevékenysége pedig kevésbé az emlékezet felfrissítése, ami megakadályozná Jézus szavainak elfeledését, sokkal inkább az ő igéinek elmélyítése és aktualizálása, amely révén a „jó hír” újabb és újabb felismerésekkel ajándékoz meg bennünket. Ezt tette már a tanítványokkal is, akik először nem ismerték fel Jézus jeruzsálemi bevonulásának messiási jelentőségét, hanem csak megdicsőülése, azaz a Lélek kiáradása után „eszméltek rá, hogy ami történt vele, azt megírták róla” (12,16). Vagy gondolhatunk Jézusnak a templom megtisztításakor mondott prófétai szavára – „bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem” (2,19) – amelynek krisztológiai jelentőségét az apostolok ugyancsak a feltámadás után – vagyis, amikor „visszaemlékeztek” (2,22) – ismerték fel. Evangéliumi szakaszunk végén Jézus békességet hagy övéire. A „béke” (salom) egyaránt használatos megszólító és elköszönő üdvözletként. E helyütt a köszöntésnek mindkettőnél gazdagabb jelentése van. Némi körülírással így mondhatnánk: a „béke”, akárcsak az „élet”, minden jótétemény foglalata. Tehát nem is csak a lélek békéje, hanem mind az egyes ember, mind a hívők közösségének kiteljesedése, üdvössége. A világ hatalommal, elnyomással, félelemkeltéssel, terrorral vagy éppen az emberi szükségletek kielégítésével próbál békét teremteni. Jézus békéje egészen más; hadd ismételjük: ajándék. A Galata-levél szerint (5,22) a „béke” és „öröm” a Szemlélek gyümölcse. Figyelemre méltó, hogy mai perikópánkban is ugyanebben az összefüggésben szerepel a Lélek: béke és öröm. Jézus békéjét akkor tudjuk háborítatlanul megtapasztalni, ha a Lélek erejében félelmeinktől megszabadulva Isten jelenléte tölt el bennünket.
