Az esemény ábrázolásában az evangélista a fölösleges elemektől eltekint, minden mozzanat a lényeges közlendő (a dicsőség kinyilvánításának) szolgálatában áll. Helyről, időről, személyekről és alkalomról csak rövid információkat kapunk, és a szükséghelyzetről is csak a segítség közvetett kérése révén szerzünk tudomást: „nincs boruk”. A lakodalmas házban Jézus anyja is jelen van, akit különben János sosem nevez a nevén. Alakja azonban az evangélista részéről több szempontból is nélkülözhetetlen. Egyrészt érthetővé teszi Jézus és tanítványai meghívását a menyegzőre, másrészt ő hívja fel Jézus figyelmét a kínos, már-már botrányos helyzetre. Ugyanakkor az ő személyével kapcsolatban vehetjük észre, hogy Jézus kinyilatkoztató tevékenységét semmiféle emberi kapcsolat nem befolyásolja, még az olyan szoros vérrokonsági kapcsolat sem, mint amely édesanyjához fűzi (vö. Lk 2,49). Egyedül az Atya határozza meg működésének óráját. Jézus hűvös, távolságtartó kérdése – „asszony, mi nekem és neked?”. (A megszólítást követő kifejezés hebraizmus, amelynek jelentése: mi dolgunk egymással?; mit akarsz velem?; mi jut eszedbe?; Isten mentsen!) – és válasza: „még nem jött el az én órám”, az Atya akarata iránt való feltétlen engedelmességet kívánja tudatosítani. Jézus csak azt teszi, amit az Atyánál lát (5,19.30). „Az én órám” Jézusnak nem a szenvedése és feltámadása által való megdicsőülése, hanem annak jelben elbeszélt kinyilvánítása (vö. 2,11). A jel (szémeion) a nagy mennyiségű bor (500-700 liter), és annak kiváló íze. Isten dicsősége azonban, amely Jézus működésében felcsillan és érzékelhetővé lesz, nem csupán a csodában, a jelben mutatkozik meg. Izajás számos utalása szerint ugyanis a nép, sőt a természet is részt kap ebből a dicsőségből, amely által az utóbbiak átalakulnak (vö. Iz 35,1; 40,5; 60,3-19). Jézus nyilvános működésére visszapillantó összegzésben az evangélista kifejezetten utal arra, hogy Izajás „látta már Jézus dicsőségét” (12,37-41). A násznagy borfogyasztási szokása, miszerint „először” a jó bort kell adni, fel akarja nyitni szemünket. Most, az ószövetségi üdvösségtörténet végén, Jézus működésével beköszönt az üdvösség ideje, amelyről Izajás beszélt. Jelszerűen megvalósul, amit Jézus Nátánáelnek mondott: „Nagyobb dolgokat fogsz látni” (1,50). Az ég egy pillanatra megnyílik, hogy felragyogjon Isten dicsősége. Elgondolkodtató, hogy Jézus sohasem beszél arról, hogy Isten katonái vagyunk, viszont hányszor mondja: lakodalmas nép vagytok. Miként lakodalom idején felforrósodik az élet, és a szegény ember is szinte király lesz, így, sőt ennél is inkább boldognak gondolta Isten az emberi életet. Hogy miért? Talán azért, mert ő egyszerűen ilyen. Az öröm Istene. Bárcsak felismernénk ünnepi örömeinkben hétköznapokból kiemelő csodáit.
