A földjéről kihívott Ábrahám a kettéhasított állatok jeléből bizonyosodik meg az új föld ígéretéről (Ter 15,8). „Veled leszek, s ez lesz a jel, amelyről fölismered, hogy küldetésed tőlem van…” – mondja az Úr Mózesnek. Gedeon a harmatos gyapjú láttán tudja meg, hogy az Úr megszabadítja Izraelt (Bír 6,36-40). Sámson szülei az oltár lángjából fölemelkedő angyalra tekintve szereznek tudomást arról, hogy fiuk születik (Bír 13,20). Ehhez az üdvösségtörténeti vonulathoz csatlakozik sok évszázad eltelte után Mária, aki ugyancsak jelet kap: „Íme, a te rokonod, Erzsébet is fiút fogant öregségére, s már hatodik hónapjában van…” (Lk 1,36) – szól hozzá Gábor angyal.Jézus születésének hírüladása után Mária „sietve” elmegy Erzsébethez, mint Illés a pusztai felfrissülés után a Hórebig (1Kir 19,7sk), vagy mint a pásztorok a jászolban fekvő gyermekhez (2,16). Nem az izgatott kíváncsiság, nem is a hitetlenség jelkívánása hajtja, hanem a hit: a szófogadó alázat és a reménykedő várakozás. Hiszen a jel még nem helyettesíti a hitet, amint Zakariás magatartása is tanúsítja (1,18; vö. 1,29), hanem sokkal inkább feltételezi azt. Mert a hit nem a jel látásából, hanem az ígéret hallásából születik, viszont megbizonyosodik az Istentől kapott jel láttán. A jel egyes-egyedül a hívőnek szól, őt szólítja meg. Mindez ott mutatkozik meg a legvilágosabban, ahol a jászol (2,12) és a kereszt (például: Jn 3,14; Mk 15,39) a hívő számára Isten cselekvésének jelévé válik. Mária Zakariás házába érkezik. A két rokon találkozik; az idős és a fiatal, a papné és a szolgáló. Mária látja a jelet, a várandós asszonyt, aki bizonyossá teszi számára az angyaltól kapott ígéret valóságát. A vendég köszönti a vendégfogadót. A köszöntő szavak hallatán Erzsébet méhében fölujjong a magzat, amit az idős rokon úgy ért, hogy gyermeke hódolattal illeti a Messiás-gyermeket. Valóra válik, amit az angyal mondott Zakariásnak: „Már anyja ménében betelik Szentlélekkel” (1,15). S a Lélek ihletésére Erzsébet felismeri, hogy Mária ugyancsak gyermeket vár, és hogy kit hord a méhében. Kijelenti: Mária minden asszonynál áldottabb, s ezért méhének gyümölcse is áldott. Ez mind csupa mély értelmű prófécia. Anyának is nevezi őt, sőt Urának anyjaként üdvözli fiatal rokonát. Erzsébet meghajol Mária előtt, az idősebb a fiatalabb előtt. Érdemes egy kicsit elidőzni e versek olvasása közben; szemmel kísérni a Lélek villódzó fényeit a boldog találkozás mozdulatain és szavain. A jelnek, a hitnek és az örömnek befelé egyre meghittebbé váló, ugyanakkor kifelé egyre szélesedő körei Lukács művészi érzékenységéről és teológiai intuíciójáról is vallanak. A szakaszunkat záró versben Erzsébet boldognak mondja Máriát, mert – Zakariással ellentétben – hitt Isten igéjében. Elsősorban nem azért tiszteljük őt, mert testi értelemben anya, hanem azért, mert hitt (vö. 8,21; 11,27). A lelki anyaság megelőzi a testit, és nem fordítva. Mária „…előbb hordozta Krisztust szívében, mintsem testében” (Szent Ágoston). „Prope est Dominus”, közel van már az Úr – énekeljük a mai vasárnap. Az Úr érkezése alkalmat ad arra, hogy Erzsébet örömben kitörő magasztalása folytatódjék örvendező hálaadásunkban. Néhány nap, és adventi várakozásunk beteljesedik, beköszönt a „Magnificat” (1,46-55) ideje.
