Olyan leírás ez, amely még a természettudományos világkép korszakában is összeszorítja torkunkat. Az általunk ismert világegyetem végső széthullását nem lehetne ma sem, ezernyi tudományos ismeret birtokában sem jobban megfogalmazni: „A mindenséget összetartó erők megrendülnek.” Jézusnak ezt a mondatát könnyű félreérteni: „Nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindezek be nem következnek.” Közel kétezer éve is sokan úgy vélték, egy meghatározott évben eljön a világvége – még az I. században. Napjainkban is vannak, akik konkrét dátum tudójának érzik magukat. Akik a pontos időpontra koncentrálnak, tévesen magyarázzák a szöveget. A helyes megértéshez vissza kell nyúlnunk Jézus korába. Akkortájt a vallásos zsidók úgy vélték, a jeruzsálemi templom, a szentély a világ középpontja. Alexandriai Philón szerint a templom egy mikrokozmosz, a teremtés közepe. Vannak ábrázolások, amelyekből kiderül: úgy vélték, a mindenséget hordozó és egyben tartó világoszlopok a jeruzsálemi templom alapkövéhez vannak rögzítve. Így beláthatjuk, hogy a kortársak számára valóban bekövetkezett a világvége, teljesült a jézusi jóslat: a 70. esztendőben elpusztult a szentély, a rómaiak lerombolták azt. Miként maradhatott fenn ezután a világ? A zsidó vallásosság azzal válaszolt, hogy az alapkő még a rombolás után is a helyén maradt, mert az egy a hegy sziklájával, továbbra is az hordozza a világot. Az ókori keresztények más magyarázatra leltek. Ugyanígy gondolták el a világ rendjét, ám hitük szerint történt valami rendkívüli: Jézus húsvétjakor a világ alapja, a mindenség középpontja átkerült a Mória hegyéről, a templomból a Kálvária hegyére, oda, ahol a kereszt állt. Képletesen fejezi ezt ki a karthauziak középkori jelmondata: „Stat Crux, dum volvitur orbis” (áll a kereszt, míg forog a világ). Egy erő tartja egyben a mindenséget: a kereszt ereje, a megváltás. Amikor ez az erő változik, amikor ez már nem tengelyként és középként hordja a mindenséget, hanem megrendíti azt, hogy bejelentse Krisztus második eljövetelét, akkor lesz itt a vég: felragyog Isten dicsősége, és ítéletre szólít mindeneket. Ám hogy ez mikor lesz, azt egyedül az Atya tudja, ő dönt majd róla. Addig azonban áll a kereszt, s forog a világ. Minden változik, Isten azonban ugyanaz marad (Avilai Teréz). „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak.”
Segítsünk Urunknak
vinni a keresztet, s gondoljuk meg, hogy ő egész földi élete folyamán érezte annak súlyát! Ne vágyódjunk uralomra lent, s ne hagyjuk soha abba a belső imát! Ily módon tehát legyen föltett szándékunk, hogy – még ha egész életünkön át tartana is ez a lelki szárazság – nem engedjük Krisztus Urunkat elesni keresztjével!
(Avilai Szent Teréz: Önéletrajz, – XI. fej. 105. o.)
