A húsvéti evangéliumban a sírhoz futó apostolokat látjuk. A Krisztusban adott új élet mozgásba hozza a régi ember irány és erő nélküli, inkább vegetáláshoz hasonló életét. A szeretett tanítvány jut el elsőként a hitre („látta, és hitt” Jn 20,8), mégis tisztelettel megvárja Pétert, hogy ő léphessen be elsőként Krisztus húsvéti sírjába. Bármennyire is tökéletes és mély a szeretett tanítvány hite, mégis meghajol a Krisztus által rendelt első apostolnak (Jn 21,15: „legeltesd juhaimat”). Bertold Brecht mondta egyszer kissé gúnyosan, cinikusan: „Ne hagyjátok félrevezetni magatokat! Meghaltok mind, mint az állatok, és utána nem következik semmi.” Ha az ember valóban azt gondolja, hogy úgy fog elpusztulni, mint az állatok, akkor hamarosan úgy is fog élni, mint az állatok. Akkor nem lesz semmi önmagunknál nagyobb, ami felemeljen, amiért lelkesedjünk, amiért esetleg önmagunkról is lemondjunk. Akkor az ember belesüpped a sárba, eszmények és lelkiismeret nélkül fog élni.
Úgy gondolom, egy fiatalt nem lehet úgy nekiindítani az életnek, hogy megveregetjük a vállát, s azt mondjuk: „Fel a fejjel, fog ez menni!” Az ember nem tudja magát a saját hajánál fogva felemelni. Csak egy valódi remény, amit nem mi, emberek alkottunk, ami nálunknál nagyobb, csak egy igazi remény tud szép lendületet adni egy ember életének. Ma a nyugati kultúrkörben igen sokan gondolják azt, hogy az ember valamiképpen önmagát megalapozza, önmagának hozhat önkényesen törvényeket. Sokan gondolják azt, hogy a cél ez: „Jöjjön el az én országom.” Kevesen látják világosan, hogy ez a gyönyörű világmindenség nem a „mi országunk”. Nem mi alkottuk, nem mi szabtuk meg az anyagvilág, az élőlények, az emberi lélek törvényeit. A világnak vannak objektív törvényei, melyeket a Teremtő ültetett a teremtményekbe, melyeken nem változtathatunk se parlamenti választásokkal, se szubjektív véleményekkel vagy médiahadjáratokkal. Ezeket a törvényeket az embernek alázattal kell kutatnia, tiszteletben kell tartania, a teremtett világ harmóniájába simulva kell megtanulnia élni. Az ökológiai katasztrófa fenyegető réme nagyon üdvös falba ütközés a nagyképű nyugati kultúrák számára: emlékeztet arra, hogy a teremtett világ rendjét tiszteletben kell tartani annak, aki élni akar.
Az ember akkor él emberhez méltó módon, ha felismeri létének forrását, törvényét és célját. Ha lassanként megérti, hogy szeretetből lett ez a világ, és a mi életünk végcélja is az, hogy megtanuljunk szeretni, odaadni az életünket. Egy angol férfinek orosz felesége volt. Egy idő után felvettek egy orosz szolgálólányt, Annát, hogy segítsenek rajta, és hogy a feleség tudjon valakivel oroszul beszélni. Anna fiatal, derűs egyénisége igen jó hatással volt a családra, akkoriban ugyanis a férj és a feleség között óriási feszültség volt, alig beszéltek egymással. Húsvét reggelén történt. A férj és a feleség csúnyán összevesztek egymással. A férfinek uralkodnia kellett magán, hogy meg ne üsse a feleségét. Így ültek le a reggelihez, a férfi ökölbe szorított kézzel. Akkor hirtelen kinyílt az ajtó. Anna lépett be, kezében az ünnepi tállal, és azt mondta: „Kristos voskres!” Az ellentét leírhatatlan volt. Ők ketten egymással szemben tele gyűlölettel és keserűséggel; Annából sugárzott az ünnep békéje, öröme. Az asszony nem bírta tovább, elfordult, arcát a kezébe rejtette, elsírta magát. A férfi semmit sem értett. „Mit mondott Anna? – kérdezte. Akkor az asszony megtörölte az arcát, és odalépett a férjéhez. Olyan tekintettel nézett rá, amelyet a férje soha többé nem tudott elfelejteni. A felesége szemében újra ott volt az a régi szeretet, amellyel őt valaha szerette. „Anna azt mondta, hogy Krisztus feltámadt!” Akkor a férfi mindent megértett. Hogy persze, húsvét van, és ilyenkor Oroszországban így köszönnek egymásnak az emberek. Mennyi régi emléket felidézhetett a feleségében ez az ősi köszöntés! Az asszony a férfi vállára tette a kezét, és azt mondta: „Nagyon sajnálom. Bocsáss meg nekem, ha tudsz!” A férfi elbizonytalanodott. Erre nem számított azok után, amiket a felesége fejéhez vágott aznap reggel. „Én bocsássak meg neked? Nekem van szükségem a te bocsánatodra.” Aznap reggel Krisztus valóban feltámadt. Két emberi szívben is. Mert két ember képes volt önmagán, a maga sérelmein túltekinteni. Nem csak önmagukra építettek. Krisztus új életet hoz az embernek, a családoknak, a szenvedőnek, a fiatalnak. Bárcsak lenne elég nyitottság, érzékenység bennünk, hogy felismerjük, elég bátorság és erő, hogy fussunk, mint az apostolok az Élet forrásához.
