Ezután Lukács elbeszéli a két születést (Keresztelő Szent Jánosét és Jézusét), végül pedig elmondja Jézus bemutatását a templomban, amikor a Messiást váró hívő nép képviseletében Simeon és Anna felismerik és fogadják a Megváltót. Ennek a párhuzamnak a segítségével Lukács jelzi, hogy Jézus nagyobb, mint a Keresztelő: János még az Ószövetséghez tartozik, Jézusban jön el a Beteljesedés. Míg János szülei a törvényt tartják, addig Mária kegyelemmel teljes. Zakariás nem hitt, és megnémult, Mária „boldog, mert hitt”, és őt „boldognak fogja hirdetni minden nemzedék”. János születésén a földiek örülnek, Krisztus születésekor az angyalok is ujjonganak.
Jézusban minden beteljesedik, így Istennek a családról alkotott terve is benne és általa válik teljessé. De mi is konkrétan Isten terve a családdal? Hiszen manapság sokan azt állítják, hogy a család meghaladott intézmény. Már a biológia szintjén is összekapcsolódik a szeretet és az élet. Ugyanaz a tett, amellyel a férfi és a nő a szerelmét, az egységét átéli és megpecsételi, a termékenység, az élet forrása is egyben. E mögött a biológiai törvény mögött a hívő ember meggyőződése szerint a Teremtő szándéka áll. Isten azt akarta, hogy minden élet szeretetből fakadjon. Nem is csupán fogantatása pillanatában, hanem később is, a kisgyermek élete mögött ott legyen szülei szerelme, szeretete. Ez legyen az a bölcső, amelyben a kisgyermek felnövekszik. Isten azt akarta, hogy minden élet szeretetből fakadjon. Megfordítva pedig azt is akarta a Teremtő, hogy a szeretetből élet fakadjon, hogy a férfi és a nő szerelme ne záródjék páros önzésbe, hanem túlcsorduljon, élet fakadjon belőle. A házasság ennek az isteni tervnek sokszor embert próbáló, de ugyanakkor gyönyörű megvalósulása: „nagy titok”, ahogyan Szent Pál mondja (Ef 5,32). A férj és a feleség Isten teremtő szeretetének, az ő teremtői igenjének jelei, eszközei egymás számára. A férfi és a nő nap mint nap megújuló igenjében a teremtő Isten igenje visszhangzik, folytatódik. Ebben a légkörben és közegben tud kibontakozni, kinyílni egy kisgyermek lelke. Így történt ez a Szent Családban: „A gyermek nőtt és erősödött, bölcsesség töltötte be, és az Isten kegyelme volt rajta” (Lk 2,40). A gyermeket elsősorban nem szavak nevelik, hanem a szülők lénye. Amilyenek a szülők, az sugárzik át a gyermekbe. Ami pedig a szülők életéből a legerősebben hat, az a kettőjük egymás iránti szeretete, a kapcsolatuk. Ez határozza meg egy otthon alaphangulatát. Ez a gyermek első tapasztalata a világról és az életről. Ha egy gyermek azt élheti át, hogy otthon dolgokat el lehet mondani, a másik megérti; ha valami félresikerült, azt meg lehet bocsátani, túl lehet rajta lépni, lehet rajta mosolyogni; ha azt látja, hogy a szülei boldogok: akkor felszabadul, kinyílik a lelke, azt érzi, hogy szép ez a világ, és érdemes élni. Ha egy gyermek azt kénytelen átélni, hogy otthon semmit sem érdemes elmondani, a másik úgysem érti; hogy mindent a szőnyeg alá söpörnek, mindenkiben óriási görcsök vannak, hogy a szülei boldogtalanok: akkor a gyerek is begörcsöl, megijed. Régi mondás, de nagyon igaz, hogy egy apa úgy szereti legjobban a gyermekeit, ha a gyermekei anyját szereti, és egy anya úgy szereti legjobban a gyermekeit, ha a gyermekei apját szereti. Egy szép házasság a legnagyobb ajándék a gyerekeknek. Olyan, mint a napfény, amely sugárzik rájuk. Gyermeket nevelni annyi, mint gyökereket és szárnyakat adni neki. Megismertetni a múltjával, az őseivel, a hazája nagyjaival, mindazokkal, akikre büszke lehet, akiknek sok mindent köszönhet. Azután pedig szárnyakat is adni neki, hitet, eszményeket, amelyek nálánál nagyobbak, amelyek önmaga fölé emelik, képessé teszik rá, hogy önmagáról is lemondjon, ha kell, hogy lelkesedni tudjon. A felbonthatatlan házasság és a benne felnövekedő gyermek a Teremtő terve, melyet Krisztus nyilatkoztatott ki a maga teljességében. Mai kultúránk, amikor elveti Krisztust, elveszíti a család és a gyermek természetes bölcsőjének kincseit is. Mi, keresztények, igyekezzünk egyre hitelesebben élni ezeket a nagy titkokat!
