János pápa gondolata a balsors prófétáiról mára szállóige lett. Vannak ugyanis próféták számosan, akik beöltöznek a gyötrelem, a fájdalom, a bukás és sorscsapások köntösébe. Első megközelítésben maga Keresztelő János is ilyennek tűnhet. Ha elolvassuk igehirdetését a Szent Máté szerinti evangéliumban, ezt találjuk: „Viperák fajzata! Ki tanított benneteket arra, hogy fussatok a közelgő harag elől? (…) A fejsze már a fák gyökerén van…” (Mt 3,7.10). Mégis ő lesz advent harmadik vasárnapjának, az örvendezés vasárnapjának vezéralakja. Miért lehet ez így?
A vasárnapi perikópa választ ad a kérdésre. Igaz, hogy a pusztulás ecsetelésében Keresztelő János emlékeztet a balsors-prófétákra. Csakhogy számára nem ez a pusztulás, nem ez a bukás az üzenet. Ez csupán a szövegkörnyezet, amelyben a tulajdonképpeni szó felhangzik. Szükségszerű a pusztulás ott, ahol nincs Isten és az ő megváltása. Ám itt felragyog már az örömhír: „Köztetek áll, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani” (Jn 1,27). Körülvesznek a lehetséges pusztulás iszonytató jelei, körülölel minket a nagy bukás árnya – ám itt és most, közöttünk, bennünk már felragyogott az árnyat oszlató fény, a pusztulásnak nemcsak megálljt parancsoló, hanem azt egyenesen új élet támadására változtató erő. Éppen Keresztelő János apja, Zakariás fejezi ki ezt megkapó szépséggel fia születése után énekelt hálaimájában: „Téged pedig, fiú, a Magasságbeli prófétájának fognak hívni, mert az Úr előtt jársz majd, hogy előkészítsd útját, hogy az üdvösség ismeretét add népének bűnei bocsánatára, Istenünk könyörülő irgalmából, melyben meglátogat minket a napkelet a magasságból, hogy a sötétben és a halál árnyékában ülőknek ragyogjon, és lépteinket a béke útjára irányítsa” (Lk 1,76-79). Aki ezt átérzi, átéli, nem lehet áldozata az örökös lehangoltságnak, a borús tekintetnek, a világban csak rosszat látó szemnek. Aki meghallja a Keresztelő üzenetét, megérti Pál szavát is: „Örüljetek az Úrban szüntelenül: újra csak azt mondom, örüljetek, az Úr közel van!” (Fil 4,4-5)
