Nem egyszerű köszönés ez. Arra a békére utal, amelyről az utolsó vacsorán mondta: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek.” Jézus békét ajándékoz, békét Isten és ember, ember és ember között. A héber salom (béke) szó alapjelentése: teljesség. Az igazi béke nem valamiféle tűzszünet, a problémák szőnyeg alá söprése. Nincs igazi béke őszinte tisztelet, egymás megbecsülése, valódi megértés és szeretet nélkül.
Jézus láttán a tanítványokat öröm tölti el. Erről mondta Jézus az utolsó vacsorán: „Akkor majd örülni fog a szívetek, és örömötöket nem veheti el senki.” Az igazi öröm nem élvezetet jelent. Az igazi öröm odafentről kapott ajándék, az élet teljessége, amit az ember a maga erejéből nem képes létrehozni.
Jézus a tanítványokra lehel: „Vegyétek a Szentlelket!” Ez a gesztus a teremtő Isten cselekedetére utal, amikor – a Biblia jelképes leírása szerint – az ember orrába lehelte az élet leheletét. Jézus most beteljesíti a teremtés művét, az ő húsvétja által újjáteremti az embert.
„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Krisztus üdvözítő műve, a Szentháromság szeretetének földi története folytatódik Krisztus küldöttei által. Minden meghívott ember a Szentlélek különleges ajándéka az egyháznak. Az egyház titokzatos termékenysége ezekből az odaadott életekből is fakad.
„Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer.” A húsvétkor kiáradt isteni irgalom a világ végéig jelen lesz: az egyház törékeny cserépedényben, gyarló módon, de mégis hordozza ezt a kincset az idők végéig.
Tamás nem tud hinni, és Krisztus nem is ítéli el őt a kételkedése miatt. Azt akarja, hogy Tamás megtapinthassa az ő sebeit, megtapasztalhassa az ő szenvedésének és feltámadásának titkát. Krisztus nem ítéli el a mai kor kételkedő embereit sem. Azt akarja, hogy az egyházon – az ő testén – keresztül megtapasztalhassák a húsvét titkát, az ő élő jelenlétét.
Megtapasztalja-e a mai, kereső ember benned és általad a szeretet sebeit, ezeket az életadó és győzelmes sebeket?
A már keresztény bizánci császár szokása volt, hogy húsvétkor meggyújtotta az irgalom gyertyáját. Amíg a gyertya égett, addig jöhettek a legsúlyosabb bűnöket elkövető gonosztevők is; ha a gyertya előtt megvallották bűnüket, bocsánatot nyertek. Jöttek is pénzhamisítók, zendülést szítók, gyilkosok, uzsorások. Aki megvallotta vétkét, kegyelmi levelet kapott a császártól, amely igazolta bűnének bocsánatát, és figyelmeztette a bűnöst a szükséges jóvátételre is. Az egyik évben beállt a sor végére egy előkelő asszony is, akit a férje évek óta házasságtöréssel gyanúsított. Az asszony mindig tagadta ezeket a vádakat. A tömeg visszafojtott lélegzettel hallgatta, hogy mit fog mondani. Az asszony alig hallható hangon vallotta: „Házasságot törtem… sokszor… sok emberrel… akik éppen megtetszettek nekem…” Aztán hirtelen elfújta az irgalom gyertyáját, és azt mondta: „Túl nagy az én bűnöm ahhoz, hogy bocsánatot találjak.” S halkan beszélni kezdett egy gyermekről, akit az Úristen reá bízott, de akit nem tudott elfogadni, akinek az életét elpusztította, elvette. Amikor a hosszú vallomás után felnézett, döbbenten látta, hogy a gyertya ég. A férje állt mellette, kezében egy égő papirossal. A császár haragosan kérdezte: „Ki merészelte újra meggyújtani az irgalom gyertyáját?” Mire a férfi válaszolt: „Ennek az asszonynak a férje vagyok. A gyertyát az ellene szóló vádirattal gyújtottam meg, Krisztus húsvéti gyertyájáról.” „Akkor helyesen cselekedtél” – felelte a császár.
Krisztus irgalmát, a húsvét gyümölcseit rajtunk keresztül tapasztalhatná meg a világ. Tudod-e, kedves testvérem, ezt az irgalmat sugározni? Tudod-e újra meggyújtani a hit és a szeretet kialvó gyertyáit a családodban, a munkahelyeden, ebben a sokszor olyan kedvetlennek, reménytelennek látszó kicsi országban?
