Szent Sienából – A Nobel-díjas Sigrid Undset Katalinról

Démonizált világunkban is jelszerepet kell kapnia-vállalnia a keresztény embernek; úgy, ahogy Sienai Szent Katalin idejében, kinek ravatalánál óriási tömeg gyűlt össze, mert a város népe előtt már életében nyilvánvalóvá lett: nem mindennapi képességekkel bíró, isteni küldött e fiatal leány, aki ugyan áldó hatalmak oltalmában tevékenykedik – imádkozik, levelez, térít, szervez, egyeztet, tárgyal –, de igencsak ki van szolgáltatva ellenerők fojtogató kísértéseinek.
Sigrid Undset (1882–1949) Nobel-díjas norvég írónő Sienai Szent Katalin című életrajzi regénye egy domonkos harmadrendi nővér fordulatos életét eleveníti meg. A lineáris cselekménysorban hangsúlyosak azok a misztikus élmények, amelyek rendre hatalmukba kerítik a szüzet: látomásai nyomán megnyílik az ég, s az onnan érkező üzenetek nem maradnak visszhangtalanul. A „mantelláta” jelenléte nyomán csodás gyógyulásoknak, észokokkal nem magyarázható jelenségeknek lehetünk tanúi, és annak, hogy mindeközben változik szűkebb, majd tágabb környezete. Szerencsére mellette van Capuai Rajmund domonkos szerzetes, a bizalmas barát, aki gyóntatóként, lelkivezetőként kíséri védence útját – segítséget nyújtva neki az égi jelek értelmezésében, a természetellenes szomorúság kezeléséhez –, s aki Legenda maior címmel megírta Katalin, azaz Caterina Benincasa de Siena életét.
Az extázisból „visszatérve” azonban e világ realitása is napi munkát ad a törékeny, sokgyermekes kelmefestőcsaládból származó, anyjával sokáig „hadakozó” leánynak, akit nem feltétlenül Isten jegyesének szántak szülei. A be­teg­­ápolás, a szegények gyámolítása mellett folyamatosan „bővült lelki fiainak, a katalinátiknak a csapata. A sienaiak csodálattal szemlélték, hogy a város erős, romlott férfijait, egyiket a másik után hogyan zabolázza meg a kis, bűnbánó nővér, és azok hogyan engedik magukat visszavezetni a nyájhoz. Valójában még ennél is feltűnőbb volt, hogy sok kényes, fiatal nemesi sarj, ifjak, akiknek kialakult ízlése volt az intellektuális élvezetekre és a kifinomult kéjre, Katalin tanítványai és mindennapi társai lettek.”
E megtérések másik oldalán a szűz folyamatos imái s a rendszeres víziók állnak, melyek bepillantást engednek az érzékelésen túli valóságba. A virrasztás, a böjt ugyancsak dúsan termette gyümölcseit, és az aszkézis által is edzettebb lett a lélek. Katalin naponta háromszor vaslánccal ostorozta magát saját és mások bűneiért, valamint a tisztítótűzben szenvedő lelkekért.
Mivel Istenre nyitott lelke világos látást adott neki, érzékelte az egyházi méltóságok vétkeit, a folyamatos presztízsharcot, és eltökélt szándéka volt, hogy a szennyből felemelje az Úr felkentjeit. Azt szerette volna, ha kevesebb szégyenfolt tapadna az egyházi tisztséget betöltők életéhez, tetteihez. Ezért folytatott tárgyalásokat, s küldte leveleit papoknak, bíborosoknak és magának XI. Gergely, majd ennek halála után VI. Orbán pápának. Az ima mellett folyamatosan szövetkezett, tárgyalt, rábeszélt, mai nyelven: lobbizott, csak hogy múljanak a szeplők az „egy testről”, és elérje azt, hogy a Szentszék Avignonból visszaköltözzön Rómába.
E tettre kész nő, aki örök jegyese maradt Jézusnak, korának meghatározó egyénisége volt. Merész kiállásával, elszántságával, tiszta gondolataival – ám Mestere iránti feltétlen alázattal – ma is példa lehet számunkra. Sokat tett (és szenvedett) azért, hogy mindvégig megmaradjon Krisztus útján. Mind- ezt szinte ösztönösen, a nagyobb jóért cselekedte. Nemcsak a szent életű jelző illett rá: nyilvánvaló, hogy kiváló politikai érzékkel is megáldotta a Teremtő. Nem véletlenül vívott ki magának tiszteletet az egyházi személyek között is, akik kíváncsiak voltak bölcs meglátásaira, és kikérték a véleményét. A szó igaz értelmében politikus volt; arra vágyott, hogy Isten országa már itt, a földön megvalósuljon. A stigmatizált mantellátát – akinek Krisztus-sebei, saját kérésére, haláláig láthatatlanok voltak – már 1461-ben szentté avatta II. Piusz pápa, s évszázadok múltán Európa társvédőszentjévé nyilvánította II. János Pál.
A fotókkal, metszetekkel, művészeti alkotásokkal gazdagított, sodró lendületű kötet olvastán óhatatlanul felmerült bennem: vajon „korunk szentjeitől” – merthogy kételyeink ellenére azért mégiscsak akadnak – vajon kérnek-e tanácsot világhatalmak és kis országok elit politikusai, vezető állásban ugyan, de lelki sötétségben lévők. S helyesen éljük-e az igét, hajlandók vagyunk-e lázadni és tenni a jóért, merünk-e őszintén ráhagyatkozni az Úrra? Merthogy ezek is fontos „kellékek” a szentté válás útján, és elengedhetetlenek „életünk szentmiséjéhez”.
(Kapható az Új Ember könyvesboltjában.)