A posztszekuláris társadalom lelkisége ugyanis nem a vallás tartalmát hangsúlyozza, hanem valami „vallásformaszerűt” keres, a vallás külső mázát, amelyet médiahatásokkal fűszerez, újraéleszt. Ezzel naponta találkozunk a tévéműsorokban vagy álvallásos filmek világában. Topmodell angyalokkal találkozunk a filmkockákon, akik korunk „fitneszguru emberének a mennyeien könnyű sajtkrémet” angyali étekként ajánlják (mintegy profán fordulattal, szemben az angyalok Kenyerével, aki maga Krisztus). Dekoratív, profitot hozó angyalok e filmekéi, reklám-küllemük az ürességről tanúskodik. Szólhatunk persze azokról a játékfilmekről is, amelyeknek írói, rendezői valamit megsejtenek a modern kor árvaságáról, és maguk is úgy érzik: kell az ember mellé valaki, aki földi dolgaiban eligazítja, figyelmezteti a lelkiismerete szavára.
Mindez leginkább akkor jut a zarándok eszébe, amikor európai vagy hazai tájak búcsús helyein járva a vallás igazi tartalmát keresi. Az angyal alakja nem lesz „felhőkön ficánkoló”, hanem annak a valóságnak hiteles hírmondója, aki a kereszténységben, de a zsidó és az iszlám hitben is jelen van. Ez a valóság titok-valóság, s ha legendák övezik, ezen sem kell csodálkozni, mivel vallás nincs misztérium nélkül. Az angyalokról nem lehet olyan értelemben beszélni, mint a földi szentekről, akik „Éva gyermekeinek” sorsában osztoztak. A szentek földi életükben lettek méltóvá az égi koszorúra, és csak a haláluk után jutottak angyali társaságba. Mihály, Gábriel, Rafael nem osztoztak a mulandók életében, nem szólhatunk halálukról, égi születésnapjukról, ereklyéik sincsenek. Tiszta szellemek ők – és minden angyal. Ábrázolásuk a művészi, szimbolikus hitelességre számíthat! Mindezek ellenére Szent Mihály a vallásos néphagyományban, jámborságban egészen kivételes helyet kapott, ami megerősíti a titok-jelenség valóságát, amit hosszú századok hirdetnek változatlan hittel, bizalommal.
Tehát nem lehet figyelmen kívül hagyni. A keresztény hívő lépten-nyomon találkozik a liturgiában, a hit-foglalatban az angyalokkal, az egyházatyák sem szűkölködnek a jelenlétükről írni. Említett erdélyi szerzőnk tömören fogalmaz: „Az Isten előtti közös liturgiai ünneplés mellett a mennyei létezők aktív részt vállalnak a földi hívők életében is…” Ők azok, akik az egyház áldozatát Isten elé viszik. Olaszországi útjaim egyikén nem Nápoly fényeire, hangulatára voltam kíváncsi, hanem arra a legendás helyre, amely a város közelében a Monte Gargano – a Gargano hegye nevet kapta. Búcsújáró hely. A legenda ez: 496-ban, I. Geláziusz pápa idején pásztorok megvadult bikát vettek üldözőbe a nevezett helyen. Hegyi barlang nyílásánál leltek rá, de mikor rálőttek, a nyílvessző visszafordult. Szóltak a püspöknek, aki háromnapos imádságot, böjtöt rendelt el. A püspök álmában Mihály főangyal jelent meg, és közölte vele: a barlang az ő kiválasztott helye. A barlangot templommá alakították, s ekkor kapta a nevét, amely bizonyára az olasz gargame (vájat) szóból ered. Költőien érzékeny a hozzá fűződő középkori hagyomány: angyali seregek végzik a templomban az isteni szertartást. Kolozsváron, a Szent Mihály-templom sajátos mise-liturgiájában a lépcsőima így olvasható a XVI. századból (magyarra fordítva): „A jó pásztor föltámadt, Alleluja. Gargano-hegye ne félj, mivel én vagyok az arkangyal, akit az Úr küldött, hogy felépítsem Isten templomát, ahol a sziklák komorodnak. És megbocsáttatnak az emberek vétkei.” (Az eredeti latin szöveget Radó Polikárp ciszterci tudós jegyezte le.)
Monte Gargano nem áll egyedül az európai Szent Mihály-tiszteletben. Híres-nevezetes Franciaország normandiai „tengeri földjén” (teljes nevén) Mont Saint Michel, Szent Mihály hegye a tenger védelmében. 212 évvel Geláziusz angyal-látomása után itt azt a legendát írták le, hogy Avranches püspökét álmában az arkangyal arra kérte, hogy óceáni sziklaszigeten tiszteletére építsen kápolnát. A püspök ekkor Monte Gargano apátjához követet küldött „ereklyéért”, aki bíborfátyolt ajándékozott, mondván: a barlangnál találta, Mihály hagyta ott emlékül. E költői sorokba illő legenda nyomán emelkedett a tenger szigetén Párizstól háromszáz kilométerre – Szent Mihály temploma, hetvennyolc méter magas sziklatömbön. Aljában kis falu és egyetlen utca. 1013 éve bencés apátságot alapítottak itt. Amikor ott jártam, július volt. A szigethegy tövében zarándokok tömege, hogy Szent Mihály zászlajával járják körül a szigetet kavicsokon – mezítláb. Apálykor ugyanis visszahúzódik a tenger és gyalogosan elérhető a főangyal zarándokhelye. A jelszó: Szent Mihály lábaihoz a tengerrel dacolva kell megérkezni. Különös jelképek találkoznak a roppant falaknál. Dantei vízióra hivatkozhatunk: a purgatórium hegye lehet ilyen, ahonnan a mennybe szállnak a megtisztult lelkek. Fönt, a torony tetején (152 méter magasan) elröppenni látszik az arkangyal szobra. A Nyugat csodája – így nyilatkozik a helyről az európai művelődéstörténet, és bizony hoszszú lenne köveit, emlékeit számba venni. A templom hajója, oldalhajója román stílusú, a kórus a gótika „lángoló” stílushatásával gyönyörködtet. Az apátság is gótikus; az építése 1203-1228 között történt háromemeletnyi szinten, a legnagyobb gondossággal. Körben falak. Elragad a tenger látványa, az épületek ódon szépsége. Valaki azt kérdezte, van-e rossz cipőm, fél órán belül körüljárhatom a szigetet. Körbejártam, kavicson; igazi zarándokút volt, dacolva a tengerrel, amely rövidesen „elzárta” a szigetet. Hazánkban is jó néhány Szent Mihály titulusú templom áll, és kapukat is neveztek el róla, hogy a gonosz be ne férkőzzék. Tar község rejtélyes, dombon épült kisegyháza lép elém, ahol Lőrinc egykor látomásait festette a belső falra. Mihályt is, aki előtt ő maga térdel, bár a fejét nem látni, a középkort „elsodorta” a barokk építkezése: Mihály s még ki tudja hány látomásos alak freskóvonalait az égi körökből „lebontotta” az épülő boltozat…A Mihály-kultusz régiségéről vall a bizánci jámborság, hiszen a főangyal volt a birodalom patrónusa, a császár testőre, de ő a francia védnök, a magyar Ar Szent Mihály, amelynek első tagját a nyelvészek a honfoglalás előtti pogány szakrális szókincsünkbe gyökeresedett török jövevényszónak ismerik. A jelentése: szent, legfőbb. Ezért mondogatták már a régiek arkangyalnak vagy úrangyalnak. A kettő ugyanaz. És mondták a halottak vőfélyének, kísérőjének – amint Bálint Sándor megjegyzi. János evangélista jelenéseiben látja Mihályt és angyalait, amint letaszítják az őskígyót, a sátánt. Babitsnak a főangyalhoz írt soraival távozom Szent Mihály hegyéről: „Kinek nevével élek, kardos angyal, / önts hevet belém, kígyóval csatázni, / önts hitet belém, ördöggel vitázni, / önts, megbirkóznom az örök varanggyal.”
