A látványra hangolás már akkor megtörténik, amikor az ember szerencsésen átvergődött az elektronikus sorompón: a falra vetítve ott lebeg ugyanis Maulbertsch (a Habsburgok házi festője) egyik ifjúkori freskója, a Mária Terézia megalapítja a Szent István-rendet. A kép főszereplője természetesen az alapító királynő, továbbá Batthyány Lajos nádor és Esterházy Ferenc, a lovagrend első kancellárja. Ez az alkotás természetesen aligha lehet mentes a korabeli „PR”-elvárásoknak való megfeleléstől, de drámai ereje kétségtelen, színvilága rendkívül gazdag. A kitüntetést Mária Terézia – részben Esterházy sugalmazására – pontosan kétszázötven évvel ezelőtt, 1764. május 5–6-án alapította, az alapítási ünnepségekről és a közös szentáldozásról két korabeli festmény másolatát is láthatjuk, amelyek egy „ősfilmhíradó” stílusában tudósítanak a mozgalmas eseménysorról. A „köz szolgálatában szerzett érdemek jutalmául” (publicum meritorum praemium) adományozott, háromfokozatú (nagy-, közép- és kiskereszt) kitüntetés történelmi előzményeire, a magyar nemesség „életünket és vérünket!” gesztusára emlékeztetheti a látogatókat Gottfried Bernard Götz műve, az 1741-ben készült, Hungaria De vo tis sima című metszet.
Tehát a lovagrend megalapítása egyfelől a királynő háláját volt hivatott kifejezni, másrészt a magyar egyházi és világi előkelőségek megnyerésére tett lépésnek is tekinthető. Bevallom, engem, s valószínűleg még sokakat, nem a királynő nagymesteri ornátusa, a később fia, II. József által örökölt hermelin körgalléros palást s nem is a pompás papi és civil díszöltözékek, ékszerek látványa ragadott magával, hanem szinte nagymamásnak ható, özvegyi portréi. Az egyiket, amely a pécsi Janus Pannonius Múzeum jóvoltából került a tárlatra, Mária Terézia 1780-ban ajándékozta Pécs városának, a szabad királyi város cím megadásával párhuzamosan. Ezeken nem az ünnepelt uralkodónő lép közelebb hozzánk, hanem egy fáradt, szomorú, idős asszony, akinek láttán jobban megértjük az osztrákok adta becenév, a „Trézsi mama” valódi értelmét.
Ami a kitüntetettek körét illeti: az első időszakban javarészt katolikus főpapok részesültek az elismerésben, s ugyancsak katolikus főnemesek, de már a kezdetektől találkozunk protestánsokkal, köztük olyan, Hollandiában diákoskodó erdélyi főúrral is, mint Teleki Sámuel. Ellenben akiknek a nevétképét a kétszázötven esztendő kitüntetettjei között mindmáig nem tudjuk szomorúság és idegenkedés nélkül olvasni, szemlélni: az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc két fő-fő megtorlója: Haynau, a bresciai hiéna és Paszkevics orosz tábornagy. Az abszurditás határát súrolja, hogy éppen Ferenc József rendi nagymesteri éveiben a kitüntetés birtokosa lett a királyné egyik magyar bizalmasa, többek szerint néhány versének címzettje, Andrássy Gyula gróf is. Portréja a kiállítás egyik legtöbb nézőt vonzó darabja.
Az ismert történelmi személyek mellett különleges örömet jelent a találkozás azokkal a művészekkel-tudósokkal, akik ugyan csak a kiskereszt birtokosai lettek, de a valóságos, nem protokolláris és nem pillanatnyi értékrend szerint azok közé tartoznak, akinek a magyarság különösen is sokat köszönhet. Valóságos telitalálatnak, s az egyensúlyteremtés szép példájának mondható, hogy e kisnemesi, illetve közrendű kitüntetettek sorából Arany János az iskoláskorunkból ismert, kesernyés-dacos, A csillag-hulláskor című (falfeliratként hosszan idézett) versével minden korok minden kitüntetettjeit ráébreszti a „Kis keresztem / Hogy szereztem?” élethelyzet fonákságaira, megkérdőjelezhető értékére. Aranyon kívül a Szent István-renddel megtisztelt művészek sorában találkozhatunk még Thaly Kálmánnal, Benczúr Gyulával, Munkácsy Mihállyal, Mikszáth Kálmánnal, aki 1910-ben, halála évében lett az „ordó” birtokosa. Az ugyancsak kitüntetett Jókai Mórt külön kell megemlítenem: Aranyhoz hasonlóan azért ő sem igazán „engedett a negyvennyolcból” – amikor egy Mária Terézia- szobor leleplezésére meghívót kapott, nem ment el, kimentette magát…
Feltétlenül szót kell ejtenünk a kitüntetés feltámasztásáról is. A 2011. évi CCII. törvény értelmében 2013-tól ismét folytatódik a magyarságot gazdagító egyéniségek elismerése a Szent István- renddel. A XXI. században először Lámfalussy Sándor közgazdász és Egerszegi Krisztina olimpiai bajnok lépett be birtokosainak sorába. Mai, valamelyest módosított neve: Magyar Szent István Rend. Tehát a történelmi folyamatosság képviselője, de immáron új szempontok szerint. A kiállítást szemlélve óhatatlanul is eszünkbe juthat: vajon az I. világháború kitörésének centenáriuma alkalmából terveznek-e valahol az országban ilyen vagy akár csak kamarajellegű kiállítást a háborús kitüntetések történetéről, hátországáról. Egy bizonyos: Mária Terézia és utódainak korszaka, a k. u. k. idők, de még a két háború közötti Magyarország kulcsfigurái – Horthy Miklós, Teleki Pál – is elevenebbé válnak számunkra e hatalmas Szent István-rendi seregszemle nyomán. Sorsdöntő események éppúgy, mint egyéni reagálások, pompa és fény éppúgy, mint koronás fők gondokkal, szomorúsággal teli magánemberi pillanatai. Külön elismerés illeti a kiállítás két megálmodóját, s mindazokat, akik munkájukat segítették, azért, hogy a történelmi vonatkozások mellett állandóan és következetesen figyelmet szenteltek az egész kitüntetéskrónikát elevenné és hitelessé tévő egyéni reagálásoknak. Ezeknek köszönhetően a díszruhák, ékszerek, drágakővel kirakott keresztek és „színes, szélesvásznú” képek között sem vész el a lényeg. Az, hogy voltaképpen a legmegérdemeltebb nagy-, közép- és kiskereszt is vanitatum vanitas a lényeghez, a tiszta szándékkal végzett, nemzetgazdagító munkához, szolgálatokhoz, életművekhez képest. Ilyen szempontból tehát nemcsak rendhagyó történelem, de egyszersmind etikaóra részesei is lehetnek e kiállítás látogatói.
(A tárlat augusztus 31-éig tekinthető meg.)
