Egyébként nem érdemtelenül, hiszen a közismertségnek örvendő személyiségek bizony nem állnak szóba akárkivel. Magam is büszke vagyok arra, hogy beszélgethettem például… De most nem erről akartam írni, hanem arról, hogy ha megkérdeznék az újságírókat, kivel szeretnének leginkább interjút készíteni, vajon hányan válaszolnák azt, hogy Istennel. Márpedig Perry Lang filmjében Paul Asher (Brenton Thwaites), a sikeres haditudósító Afganisztánból hazatérve máris egy újabb feladaton dolgozik: Istennel (David Strathairn) interjúzik.
Lang vállalkozása első pillantásra igencsak érdekesnek tűnik, a másodikra pedig rendkívül merésznek. Paul először is meg akar bizonyosodni arról, hogy a vele szemben ülő férfi valóban az-e, akinek mondja magát. Bár Isten felajánlja neki, hogy felgyújt valamit a közelben – már csak azért is, mert Mózesnek ennyi is elég volt –, Paul inkább eláll ettől. Helyette nekilát, és annak rendje és módja szerint faggatni kezdi Istent: Mi az élet értelme, van-e mennyország, létezik-e a sátán, halhatatlan-e a lélek, van-e szabad akarat, miért történnek rossz dolgok jó emberekkel? Isten egy-két mondatban felel mindegyikre, s úgy tűnik, ezek a válaszok ki is elégítik az egyébként teológiát is végzett újságírót. A néző ezt persze nem egészen érti, hiszen Paulnak elég lett volna felütnie A Katolikus Egyház katekizmusát ahelyett, hogy fölöslegesen fárasztja Istent.
A beszélgetés három ülésben zajlik, melyek során egyre inkább Isten veszi át a kérdező szerepét. (Ezen valószínűleg csak az újságírók akadnak fenn, hiszen ők tudják, hogy ez óriási szakmai hiba.) Paul megtudja, hogy Isten igazából az ő imái miatt jelent meg. A Mindenható úgy gondolta, egy újságírónak úgy válaszolhat a legegyszerűbben, ha ad neki egy interjút. Paulnak ugyanis gondjai vannak a házasságával, Sarah, a felesége (Yael Grobglas) épp a napokban hagyta el.
Az Interjú Istennel esetében tehát adott két irány: egy teológiai és egy magánéleti. Az talán természetes, hogy egy film a vallási kérdéseket nem elemzi különösebben mélyen. Bár még így is érthetetlen, hogy azon problémák megválaszolására, melyek mindenkit érdekelnek, miért nem tesz még csak kísérletet sem. A rendező ennyire kevésre tartja potenciális nézőit? Ám lehet, hogy valójában Paul Asher – akinek vezetékneve az Ószövetségre, míg keresztneve az Újszövetségre utal – személye az érdekes, a teologizálás pedig csak mellékszál. Ha ez így van, akkor biztosan Paul lelkivilágát fogjuk majd alaposan megismerni – gondolnánk. Várakozásunkban azonban csalódnunk kell, a sekélyes problémázgatásnál többre ugyanis itt sem jutunk. Pedig a rendező belekezd, szeretné valahogy érzékeltetni velünk, milyen súlyosan érinti hősét csődbe jutott házassága, ám azon kívül, hogy Paul tipródik, és fel-alá járkál, többet nem láthatunk.
A filmmel kapcsolatban többen is azzal szólították meg a nézőket, hogy hasonló helyzetben ők mit kérdeznének Istentől. Érdekes fölvetés, ám ha jobban belegondolunk, valószínűleg egészen másként zajlana egy ilyen találkozás, mint a filmben. Ha Istent láthatnánk, nem is lenne több kérdésünk.
