Az avart azonban alaposan felkavarta. A tölgy szépen karéjozott leveleit a gyertyán alá csempészte, a juharét a nyírfák alatt ejtette le, de jutott belőlük az erdőszélen álló öreg akác alá is. A közelgő tavasz egyik jeleként hosszú barkák csüngtek a mogyoróbokor ágain, hangosan füttyögetett, trillázott a csuszka, búgtak a dél felől nemrég hazatért kék galambok, ragyogott a nap, rovarok repültek, akár március is lehetett volna. A nagy tisztás közepén szarka ugrált. Kutatva fordult hol erre, hol arra, később hosszan csipegetett valamit a fű között. Sokan haragusznak rá, a városi fekete rigók megfogyatkozását részben szintén az ő számlájára írják, de azt azért el kell ismerni, hogy a szarka elegáns és nagyon szép madár. Amikor távcsövem közelebb hozta, már a csőrét törölgette, hosszú fekete faroktollain zöldesen csillantak meg a napsugarak. Hirtelen felkapta a fejét, és a tisztás túlsó oldalán álló nagy nyárfára nézett, amelynek még kopasz koronájára először három, később még négy szarka szállt. Honnan jöttek, nem tudom, de régi ismerősök lehettek, mert az én madaram habozás nélkül közéjük repült, és ezzel nyomban hangos paláver vette kezdetét. Gyakran láttam már a szarkák tél végi, kora tavaszi gyülekezését, legutóbb a lakásommal szemben álló ház tévéantennáján ült vagy fél tucat madár, és ott csörögtek, hangoskodtak hosszú perceken át. A párok néha hűségesek, éveken át együtt vannak, de előfordul a válás is, az elsőéves madarak pedig éppen ilyenkor, a tél végén keresnek társat maguknak.
A nyárfa magas ágain közben folyamatosan csörgött a nyolc madár. Egyensúlyozniuk kellett, mert a szél erősen hajlítgatta az ágakat, hosszú farkuk hol lefelé, hol oldalt billent. A legfelső ágon ülő vitte a szót, úgy tűnt, ő a „főnök” . Öregebb hím lehetett, mert amikor egyikük megpróbált melléugrani, kemény rendreutasításban részesült. Néhány lépéssel előbbre mentem, hogy jobban lássák, de a településeken kívül élő szarkák nem olyan bizalmasak, mint a városiak, és rögtön szárnyra is kapott mind a nyolc madár. A szél azonnal elkapta őket. Először lavírozni próbáltak, de aztán feladták, és hagyták sodortatni magukat. Egyikük még csörgött egyet, aztán eltűntek a fák mögött. Nélkülük valahogy üres lett a nagy tisztás. Pedig a fák között tovább búgtak a kék galambok, trillázott a csuszka is, valahol léprigó kezdett énekelni, hangos strófáit meg-megszaggatta az egyre erősödő szél. Február végi tavasz! Kövér poszméhek repültek dongva a hóvirágok fehér fejecskéi felett, mindenünnen hallatszott a cinegék „nyitni-kék”-je, duzzadó rügyek ültek az ágakon, sőt, a bodzákon már kis zöld levélkék zöldelltek. Egy barátom 24-én nádszálon sütkérező levelibékát látott Apajpusztán. Korán ébredt, remélem később nem kell megbánnia, hogy ilyen hamar előbújt téli pihenőjéből. A legelőkön bíbicek és seregélyek keresgéltek, a magasban mezei pacsirták daloltak, a parkokban újra csattogtak az erdei pintyek. Egyre melegebben sütött a nap, és egyáltalán nem csodálkoztam, amikor dél felé, a még kopasz bokrok között átlibegett az első áttelelt citromlepke.
