Bár az ifjúsági scifik fősodorbeli divatja épp lecsengőben van, szinte nem akad olyan művészi ambíciókkal megáldott filmes Amerikában, aki ne egy felnövéstörténettel szeretné letenni a névjegyét. Greta Gerwig színész, rendező az Oscar-gála küszöbén, március 1-jén bemutatott debütáló nagyjátékfilmjében ki is használja a műfaj közhelyeit, a Lady Bird mégis alaposan eltér a már megszokott tinisztoriktól.
Pedig olyan ismerősen indul minden: Christine McPherson (Saoirse Ronan), a californiai Sacramento kisvárosában élő tinédzserlány épp vörösre festi a haját, és művésznevet ad magának („Lady Bird”), hogy kifejezze különállását. Barátnője (Beanie Feldstein) kissé értetlenül fogadja a dolgot, ám ő ügyet sem vet erre, inkább beleveti magát a drámaszakkör színdarabpróbáiba. Elszántan keresi a helyét a világban, de a fiúkkal nincs szerencséje, és otthon sem egészen klappol minden. S nagyjából ekkor szokott bekövetkezni valamilyen nagy, drámai esemény (vagy kitudódni valami szörnyű titok), ami valamennyi szereplő életét gyökeresen megváltoztatja. No, erre bizony várhatunk Gerwig filmjében: nincs egyetlen, jól kivehető fordulópont vagy bármiféle életre szóló tanulság sem, Christine élete a megszokott mederben folyik. Az első szerelem és az azt követő csalódás, a személyiségformáló konfliktusok, a nagy éjszakai beszélgetések és az örök életre köttetett barátságok szinte lábujjhegyen osonnak elénk, annyira természetesen halad előre a cselekmény.
Gerwig bevallottan önéletrajzi ihletésű története legfőképp közvetlenségével ejt ámulatba, melyhez komoly tényezőként csatlakozik a színészek sallangmentes alakítása. Ronan, Lucas Hedges és Timothée Chalamet árnyalt összjátékának köszönhetően egyetlen pillanatot sem érzünk hiteltelennek a vásznon. A remekül megírt forgatókönyv emellett életszagú mondatokat ad szereplői szájába, így csak a játékidő derekán kezdünk el gyanakodni: voltaképpen kiről is szól ez a film? Ekkor emelkedik társfőszereplővé Christine édesanyja, a nővérként beteg férje helyett is dolgozó Marion (Laurie Metcalf), aki szereti, óvja-védi folyton álmodozó lányát, ugyanakkor ki is lökné a világba, hogy tanuljon már végre egy kis gyakorlatiasságot. S ezen a ponton jövünk rá, hogy a film szíve tulajdonképpen ez az anya-lánya kapcsolat, amelynek mélyén sokkal nagyobb hullámok ütköznek egymással, semmint hogy azt valamilyen külső traumával illusztrálni vagy helyettesíteni lehetne.
Gerwig szokatlan realizmussal kezeli filmjében a kamaszkori lázadás kérdését is: főhőse, Christine ellenáll és makacskodik ugyan, de nem éget fel minden hidat maga mögött, s főként nem tépi el végleg szeretetkapcsolatait. Környezete pedig – ahogyan az a közhelyes tinifilmek helyett a valóságban is történni szokott – változatosan reagál lázadására. Édesanyja – mivel mindketten meglehetősen önfejű karakterek – félreérti és a maga akaratát próbálja ráerőltetni, drámatanára szelíd megértéssel csatornázza be a lány indulatait a közös feladatba, az iskolaigazgató pedig szerzetes nővérként meglepően rugalmasan és bölcsen terelgeti hősünket. Christine ugyanis katolikus középiskolába jár, ami a film további érdekessége: a tanárokat Gerwig szinte kivétel nélkül finom szeretettel ábrázolja, sőt, mikor a lány végül eljut álmai földjére, a közvélekedés szerint „liberális és dekadens” New York-i művészvilágba, elsőként templomba megy. Hogy imádkozik, mentegetőzik, vagy csupán megpihen, nem tudni. Egy a fontos: jelen van.
S amint a finálé álomszerű utazását figyeljük az elsuhanó, napsütötte erdőkkel, hidakkal az épp aktuális indie-sláger taktusaira, és belenézünk a sorsával megbékélő Christine szemébe, megértjük: kell egy darabka otthon. Greta Gerwig érzékeny filmjével ehhez az otthonhoz intéz szelíd-csöndes ódát. S annyi kiváló filmszerep után férje, Noah Baumbach mellett a rendezésbe is szépen beletanult.
