A diktatúrák idején felállított emlékműveknél sohasem az arányosság számít, mindig a méret a lényeg. Az egész alakos Sztálin-szobor talapzattal együtt eredetileg tizennyolc méter magas volt. Konyorcsik János egykori szobrász tanárom a Kisképzőben azt mesélte, hogy a szobor elkészítésében mindenki részt vett, aki mintázni tudott a főiskolán. Mikus Sándor főiskolai tanár, aki a szoborpályázatot megnyerte, saját műtermében és kertjében dolgozott a nyolcméteres alkotáson a Százados úti művésztelepen, ide jöttek segíteni neki a diákok.
A Nemzeti Múzeumban Rejt/Jel/Képek ’56 – A forradalom titkos művészete címmel új időszaki kiállítás nyílt eddig szinte teljesen ismeretlen képzőművészeti alkotásokból. Persze fotók is vannak, olyanok, amelyeket korábban még nem láthatott a közönség. Ilyen például a Tüntető tömeg a Bem téren, 1956. október 23-án című kép, Kinczler Gyula felvétele, aki négy tekercs filmet készített a forradalom alatt, és száznegyvenhárom képet nagyított le, de csak a rendszerváltás után. A fotós a negatívokat otthoni szekrénye aljára szegezve őrizte évtizedeken át. Természetesen az MTI Fotó huszonöt munkatársa is fényképezett a forradalom idején, de ezeket a felvételeket a belügy 1957 elején elkobozta, és máig nem kerültek elő. A levert forradalom után nemcsak a fegyvereket kellett beszolgáltatni, hanem az ez idő alatt készített képeket is lefoglalták, ám még így is viszonylag sok elrejtett fotógyűjtemény vészelte át a Kádár-korszakot.
Mielőtt továbbmennénk, és a kiállítás látnivalóit nézegetnénk, idézzük fel röviden az akkori eseményeket, hiszen a tárlat a forradalom hatvanadik évfordulójára készült. Az október 23-a utáni napok, úgy tűnt, még akár győzelmet is hozhatnak. „A szívélyes párbeszéd után egyeseknek az az ötlete támadt, hogy az összegyűltek vonuljanak a Parlament elé. Együtt a szovjet páncélosokkal. Orosz és magyar közösen, tüntessenek a barátság jegyében. Így is történt. A menet megindult. Az élen három szovjet páncélos gördült. Rajta oroszok, magyarok vegyesen. Az egyik tankra magyar zászló került. Útban a Kossuth Lajos tér felé a járókelők közül mind többen és többen csatlakoztak a felvonuláshoz. Mire a békés szándékú tömeg a Parlament elé ért, számuk mintegy tízezerre nőtt. Az emberek vidámak voltak és felszabadultak. Énekeltek, és kórusban Nagy Imrét éltették, Gerő távozását és az ÁVH feloszlatását követelték. Az orosz páncélosok mindvégig velük voltak.” (Írásunkban az 1956-os forradalomra és szabadságharcra vonatkozó idézetek Gosztonyi Péter Föltámadott a tenger… 1956 című könyvéből valók.)
A többit, a tragikus eseményeket, amelyek e napon történtek, jól ismerjük a történelemkönyvek lapjairól. A budapesti „véres csütörtök”, a Parlament előtt 1956. október 25-én bekövetkezett vérengzés a forradalom súlyos időszaka volt. A Nemzeti Múzeumban Ambrus Győző drámai rézkarcai tanúskodnak az Országház előtti téren történtekről.
A tragikus események után mégis úgy nézett ki, felvirradhat a szabadság napja. „Szép napos idővel köszöntött be a november. Az utcákon hullámzott a nép. Az általános sztrájk még nem ért véget. Az emberek kíváncsian keresték fel a múlt heti harcok színhelyét. Megbámulták az üveg nélküli kirakatokat, amelyekben az áru hiánytalanul(!) megmaradt, vagy ahol hiányzott, ott tábla, ákombákom betűkkel hirdette: »Az áru a házmesternél van. Mi forradalmárok és nem tolvajok vagyunk!« A népesebb utcasarkokon itt is, ott is zöld katonaládákban az Írószövetség gyűjtött a forradalmi harcokban elesettek hozzátartozóinak megsegítésére. A nagy faládák hamar megteltek bankjegyekkel. A rengeteg pénzt senki sem őrizte. Joggal büszkélkedhetett a ládákon a felirat: »Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának.«”
A kiállítási termek falait nemcsak fényképek, ceruzarajzok, rézkarcok, plakátok, korabeli falragaszok töltik meg, hanem akkoriban írott versek, idézetek is. Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című verse is itt olvasható. „Piros vér a pesti utcán, / munkások – ifjak vére folyt, / – a háromszín-lobogók mellé / tegyetek ki gyászlobogót.”
A birodalom azonban nem tagadta meg önmagát, a szovjet pártvezetőség előbb-utóbb döntésre kényszerült Magyarország sorsát illetően. Hruscsov visszaemlékezéseiből idézünk: „Hosszú tanakodás után határoztunk: egyszerűen megbocsáthatatlan lenne részünkről magyar elvtársaink cserbenhagyása. Behívattuk Konyev marsallt, a Varsói Szövetség főparancsnokát. Azt kérdeztük tőle: Hány napra van szüksége, hogy felkészüljön a magyarországi ellenforradalom leverésére és az ottani rend helyreállítására? A marsall csak egy percig gondolkozott. Majd jelentett: Három nap elég! – Tegye meg az előkészületeket! – mondottam. Hall rólunk, ha erre sor kerül! A döntés tehát megtörtént.”
Magyarország sorsa megpecsételődött. A Nemzeti Múzeumban látható műalkotások és egyéb tárgyak is ezt a szomorú tényt támasztják alá. A lengyel Franciszek Starowieyski, a világ egyik legnagyobb plakátművésze Síró galamb című litográfiájával emlékezett meg a magyar forradalomról. A tárlaton munkájának kék és fekete változatát is láthatjuk. Az 1956-ban még csupán huszonhat éves művész egyik legelső utcai plakátja volt ez, amelyet százötven példányban nyomtatott ki és ragasztott fel Varsó utcáin és terein. A Síró galamb világszerte a magyar forradalom jelképe lett. A litográfiák kiplakátolását követően Starowieyski Budapestre indult, hogy a magyar diákokkal együtt harcoljon a szovjet tankok ellen, ám Csehszlovákiában egy rendőri igazoltatás során elfogták, és visszatoloncolták Lengyelországba.
A kiállítás híres képe Marc Chagall Anya gyermekkel című litográfiája, amelyet Nizzából kölcsönöztek a kurátorok. A képen békegalamb óvja a gyermekét ölelő anyát az égő város felett. A tárlat érdekes darabjai Oskar Kokoschka két másolatban látható, szintén a forradalom témaköréhez kapcsolódó litográfiái, amelyek a Töviskoszorús Krisztus és A betlehemi gyermek címet viselik.
Az egyik legszebb és legértékesebb képsorozatot Amberg József akvarelljei jelentik, amelyek kiváló minőségben dokumentálják a súlyos harcok színtereit, a Józsefváros utcáit, épületeit. Amberg ceruzarajzokat készített a helyszíneken, október végétől egészen december elejéig dolgozott, majd a grafikák után otthonában festett élethű vízfestményeket. Munkáinak nem csupán művészeti, de történeti értéke is jelentős.
A kiállítás legmegdöbbentőbb terme az, amelyben egy sakktáblára helyezett dobogón láthatjuk Kádár János egykori íróasztalát, amit a „fehér házban”, a Duna-parti pártközpontban használt. Körös-körül a falakon nagyméretű korabeli fényképek. Le a Kádár bandával – olvashatjuk a feliratok között. Így múlik a világ dicsősége…
S ami még ennél is megrázóbb: egy kivetítőn megnézhetjük és meghallgathatjuk Kádár beszédét, amelyet 1957. május 1-jén mondott a Hősök terén. Irdatlan, több százezresnek látszó tömeg áll a téren és hallgatja a pártfőtitkárt, aki elképesztően éles, magabiztos, ellentmondást nem tűrő hangon közli a világgal: „Az októberi ellenforradalmi támadás fölött a munkásosztály nemzetközi segítségével döntő győzelmet aratott a magyar dolgozó nép.” Mellette állnak a „tettesek”: Marosán György, Apró Antal, Biszku Béla és a többiek. Igazi dráma ez, megdöbbentő látni és hallani a visszaidézett múltat.
E sokkoló élmények után sem vár nyugalom a tárlat látogatóira. Következik a Menekülés a határon című fejezet. 1956. november 26-ig nyolcvanháromezer magyar érkezett Ausztriába. A menekülők nehéz sorsát a kiállított bőröndök és a táborokból az otthon maradt családtagokhoz írt levelek idézik meg. Ebben a témakörben is láthatunk remek festményeket. Ilyenek Nagy Évának a menekülés különböző helyszínein született képei, Arcok a lágerből címmel.
Az Argentínában alkotó grafikus, Szalay Lajos megrázó erejű rajzsorozatot készített a forradalom idején. Tőle tizenegy kiváló grafika látható, amelyek három közgyűjteményből érkeztek a Nemzeti Múzeum kiállítására.
A tárlat legnagyobb méretű képe Kondor Béla A forradalom angyala című monumentális alkotása. Vöröslő héttér előtt álló gyermekét a veszedelmektől óvó anya aggódó képe jelenik meg, Kondorra jellemző stílusban.
Az egyik falszakaszon egy nagyméretű, tapétaszerűen felragasztott korabeli fotón Amberg József rajzol az utcán, 1956. október 28-án. A felvételt Anders Engman készítette.
Figyelemre méltó műalkotás Görgényi István Menekülők, útjelző tábla mellett című olajképe. Görgényi Tatabányán élt és dolgozott rajztanárként, a képzőművészeti főiskolán Rudnay Gyula tanítványa volt. A forradalom leverése után titokban készítette több száz művét ´56-os emlékei alapján. A kész festményeket házának pincéjében rejtette el. A művész 1973-ban meghalt, a képeket családja őrizte tovább, és csak 2006-ban kerültek nyilvánosságra.
A tárlat Stabilizáció, konszolidáció című része a Kádár-korszak megerősödését mutatja be, azt az időszakot, amikor már az ENSZ Biztonsági Tanácsa is levette napirendjéről a magyar kérdést. 1960-ban a Köztársaság téren felállították Kalló Viktor ´56-os emlékművét, amely manapság a szoborparkban látható.
Az utolsó terem az 1956-os forradalom utóéletéről ad képet, egészen a kilencvenes évekig. Megidézi Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetését is. Utolsó fejezetként pedig egy monitoron részleteket nézhetünk Orbán Viktornak 1989-ben, a Műcsarnok előtt mondott beszédéből.
Nagy László költő így ír Varjú-koszorú című, 1956-ról szóló megrendítő versében: „Sortüzek döreje szédít, / szív szakad és vakolat, / gyász-szalagok közt az Édes / már megint sírvafakadt. // Fél a fű, a vézna füst is / ijedten legöndörül, / félelem dobog a házban, / a tájban körös-körül // Fekete bársony-koloncok / örvényét veti az ég, / varjú-koszorú fölöttem, / rajtam hideg veriték.”
(Az 1956-os kiállítás november 15-éig látható a Magyar Nemzeti Múzeumban.)
