Kezdem a Szabadság hídnál, a Nemzeti Színháznál fordulok, és újrajárom az utat. Látszólag érdektelen terület, mégis mindig lehet látni télen főleg madarakat, tavasztól őszig pedig szép növényeket, virágokat. A raktárépületektől egészen a Nehru park végéig a korláton túl széles párkány van, ahová a szelek szárnyán érkeznek azok az apró magok, amelyek ott megtelepednek, gyökeret vernek, kihajtanak, és néha virágokat is hoznak. A hivatalos megfogalmazás szerint gyomok, de én szeretem és mindig megcsodálom őket.
Februárban persze csak száraz kórókat látni, de rajtuk túl, a Dunán már mindig akad látnivaló. Kárókatonák (kormoránok) érkeznek a vízre, és alig szállnak le, máris alábuknak, halászni kezdenek. Mostanában, talán az enyhe idő miatt, csak keveset látni, de korábban voltak évek, amikor több mint százat számoltam a Szabadság és a Petőfi híd között. Ha pedig ezek a fekete színű, kampós csőrű madarak idejönnek és maradnak is, az azt jelzi, van hal a Dunában. Érdekes, hogy a sirályokkal ellentétben többnyire nem szállnak át a hidak alatt, felette repülnek át, és a legbiztosabb helyen, a két híd közti rész közepe táján ereszkednek le.
A dankasirályok szép sorban ülnek a hajókikötő korlátján, de ha valaki kenyérdarabkákat dob feléjük, abban a pillanatban felrepülnek, és rikácsolva keringeni kezdenek. Február elején még fehér fejűek, csak a fültájékukon látszik egy kis sötét folt. Később, márciusban már színesedni kezdenek, és mire elérkezik a költés ideje, a fejük a nászruha színére, csokoládébarnára változik. Ilyenkor viszont már csak elvétve látni egy-egy példányt ezen a Duna-szakaszon. A Boráros téri HÉV-végállomás és a Nemzeti Színház között, a sétány mellett sövény húzódik. Korábban egy csapat mezei veréb tanyázott ott. A gyepen keresgéltek, de valamitől megijedtek, és nyomban a bokrok alá menekültek. Mostanában jóval kevesebbet látok közülük, talán azért, mert a bokrokat nagyon alacsonyra vágták, és így nem nyújtanak megfelelő védelmet számukra. De lehet más oka is ennek – a verebek száma sajnos nagyon megfogyatkozott. Tavasszal egyébként mindig eltűntek, költöttek valahol, aztán őszre visszatértek.
Minden alkalommal látom a korláton üldögélni valószínűleg ugyanazt a dolmányos varjúpárt. Megszokták az ott járó embereket, de azért óvatosak. Ha megállás nélkül megyek tovább, s nem nézek rájuk, karnyújtásnyira maradnak, ám ha odapillantok, nyomban odébbrepülnek. A szarkák félénkebbek. Nemrég, február 6-án, öt ilyen hosszú farkú madár ült a korláton, illetve a sétányt kísérő fiatal platánokon, de ahogy közeledtem, máris elrepültek. Szép madarak, fekete farkuk a napfényben zöldesen csillog, de nagy fészekrablók, ezért nem tartoznak a kedvenceim közé.
