A karácsonyi rózsa legendája című elbeszélése gyönyörű példázat, amelyben benne van minden, ami munkásságát jellemzi: a mese, a misztikum és a valóság keveredése, a valódi hit, illetve a látszatvallásosság, a világot uralni próbáló erőszak, vele szemben a szelídség, és mindenekelőtt az isteni kegyelem mindenkori működése, amely időnként teljesen nyilvánvaló, szemmel látható és kézzel tapintható, de sokaknak még ez sem elegendő ahhoz, hogy higgyenek a csodában, a földöntúliban.
A meghatározott időhöz nem köthető történet északon játszódik, Skandináviában. Göinge erdejében kora ifjúságától kezdve számkivetetten él egy zsivány, a történetből nem derül ki, hogy miért. Felesége van, és öt gyermeke. A rabló kifosztja az utazókat, amikor pedig elkerüli a vadászszerencse, koldulni küldi a feleségét és öt gyermekét a faluba. Ha valaki megtagadja tőlük az adományt, a zsivány bosszút áll az illetőn, felgyújtja a házát. Az asszony és az öt gyermek pontosan tudják, hogy bármit megtehetnek, mögöttük áll a zsivány családfő félelmetes híre, s ennek megfelelően gátlástalanul viselkednek a falubeliekkel. „Az asszonyság és a kölykei rosszabbak voltak a farkasfalkánál.”
Ezzel a könyörületet hírből sem ismerő, pusztán a nyers erőre épülő magatartással áll szemben a falu kolostorának János nevű idős apátja. Jóságos, szelíd lélek, alkata törékeny, de hite szilárd, kősziklára épül, lelkének bensejéből fakad. Csodálatos gyógynövénykertje van. A konfliktust az váltja ki, hogy a zsivány felesége, elismerve a kolostorbeli gyógynövénykert szépségét, azt állítja, hogy az ő lakhelyük, a Göinge-erdő minden karácsony éjjelén virágoskertté változik, „és így ünnepli a mi Urunk születésének óráját. (…) Abban a virágos kertben olyan gyönyörű virágokat láttam, hogy még a kezemet sem mertem felemelni, hogy szakítsak közülük.” Bár a zsivány felesége „vadnak és borzasztónak” látszik, szavai szerint még nem veszett ki belőle a jóra és szépre való hajlam.
Az erő, illetve a szelídség megtestesítői mellett köztes állapotban él a gyógynövénykert gondozója, a laikus barát és Absalon érsek. Hitük tanult, úgynevezett kulturális hit, és nem vesznek tudomást a szívükben jelen lévő Krisztusról. Nem hisznek a kegyelem erejében, abban, hogy a világban élő minden ember – függetlenül attól, hogy jó vagy rossz – a teremtő Isten gondoskodásából él, ahogyan azt Jézus megfogalmazta a hegyi beszédben: „Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.” (Mt 5,44–45.) Az érsek hallani sem akar János apát kéréséről, hogy állítson ki szabadítólevelet a zsivány részére, engedje vissza őt és családját a rendes emberek közé, nehogy a gyermekei is rablókká váljanak.
Amikor megtörténik a csoda, és Göinge vad erdeje karácsonykor virágba borulva ünnepli a Megváltó születését, a levegő megtelik vibráló fénnyel. A fény – amelyről tudjuk, hogy a keresztény szimbolikában Istent jelképezi – áradva érkezik, és „János apátnak úgy tűnt, mintha egy végtelenül távoli tájról hozna valamit magával. Érezte, hogy földöntúli levegő veszi körül, és reszketett a homályos sejtéstől, hogy a földi öröm után közeleg a Menny öröme is.” A hit mindenkire kiáradó kegyelmére nyitott János apáttal szemben a laikus barát képtelen felfogni, „hogyan pazarolhat” Isten ennyi gyönyörűséget ezekre a gonosz, elvadult rablókra. Mintha soha nem hallott volna Jézus szavairól: „Nem az igazakért jöttem, hanem a bűnösökért. Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Mt 9,11.) A laikus testvér mindezt az ördög cselvetésének tartja – ahogyan Jézust is megvádolták az írástudók és a farizeusok, hogy Belzebúb segítségével tesz csodákat. Tettlegességben is megmutatkozó hitetlensége miatt az angyali seregek, „a szent vendégek visszafordultak, és elmenekültek. A fény és a langymeleg idő rémülten menekült, az emberi szívben rejlő hideg és sötétség elől.” János evangéliumának bevezetőjére gondolhatunk: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta fel. (…) Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be.” (1,1., 9–11.)
A laikus barát hitetlensége idézi elő János apát földi halálát. És ezt követően semmi sem lesz már ugyanolyan, mint korábban. A Göinge-erdő soha többé nem ünnepli a Megváltó születését, és a rengeteg csodából nem marad más, csak a János apát által letépett virág, a karácsonyi rózsa. Az apát életáldozata lelki változásokat indít el az itt maradtakban. Az érsek kiállítja a szabadítólevelet a zsiványnak, aki visszatér az emberek közé, és korábbi ígéretét megtartva soha többé nem rabol, nem lop még egy libát sem. A laikus barát pedig rádöbben, hogy ő okozta János apát halálát, „ő ölte meg, amikor megfosztotta az öröm kelyhétől, amelyet annyira szomjazott”. A barát élete hátralevő részében bűnbánatot gyakorol, a zsivány az egykori barlangjában imádkozik a valódi lelki megvilágosodásért.
A rózsát illetően pedig elsőként az juthat eszünkbe, hogy a középkori misztika a virágok királynője, a mennyek királynéja, vagyis Szűz Mária szimbólumának tekintette ezt a virágot. Ezek szerint a svéd írónő elbeszélésében a rózsa Jézus földi édesanyjának közvetítő szerepét jelképezi, amint kieszközli számunkra a kegyelmet Fiától, a szentháromságos Isten második személyétől.
Selma Lagerlöf csodálatos, példázatszerű elbeszélését olvasva eltűnődhetünk azon, hogy a csoda gyakran ott van a szemünk előtt, de mi látva nem látunk, és hallva nem hallunk. Megvilágosodásunkhoz sokszor azok életáldozatára van szükség, akik nyitott szemmel, de mindenekelőtt nyitott szívvel figyelnek az isteni jelekre, felfedezve a mindennapokban Isten kegyelmét. Egyszerűen igent mondanak a szívükben élő Krisztus hívására.
A Kairosz Kiadó gondozásában megjelent kötetet Kőrösiné Merkl Hilda fordította.
