Lynne Ramsay filmje már a tavalyi cannes-i filmfesztiválon feltűnést keltett: a hírek be nem fejezett vágásról, nézői ovációról, majd ellentmondásos kritikai fogadtatásról szóltak. A rendhagyó hangvételű, több helyütt „posztmodern bosszúfilmnek” nevezett alkotást a zsűri végül a legjobb főszereplő és a legjobb forgatókönyv díjával jutalmazta, s szinte pontosan egy évre rá, május közepén a hazai mozikba is megérkezett. A történet szerint Joe (Joaquin Phoenix) épp öngyilkosságot készül elkövetni, ám nem jár sikerrel. Lassú, törődött mozdulatokkal kihámozza magát az önnön megfojtására szánt zacskóból, összepakolja és kidobja a cuccait, majd távozik. Szemében éjfekete üresség, mozgásában teljes lemondás. Különös szellemképek villannak: nyugtalanító jelenetek, melyekből arra következtethetünk, ennek az embernek öt életre elegendő trauma jutott. S ahogy haladunk előre az egyébként kevés külső történést hozó cselekményben, arra leszünk figyelmesek, hogy valójában ő a kísértet, és az igazi utazás belül történik. Egykori katonaként és CIA-ügynökként azzal keresi mindennapi betevőjét, hogy gyerekrabszolgának elrabolt lányokat szabadít ki fogságukból, ha kell, vérfürdőt rendezve. Hallgatag alakja szinte észrevétlen, a külvilággal csupán az erőszak nyelvén ért szót. Nem tudni, magányos küldetése önterápia-e vagy automatizmus, tekintete azonban elárulja: valahol a lelke legmélyén még harc folyik. Erről a társadalmi konvenciókon, emlékeken, morálon túli harcról tudósít Ramsay, amikor Joe minden mozdulatát kényelmetlen közelségbe hozza: intimitás helyett idegenséget, lélek-melegség helyett fagyosan kongó ürességet tapasztalunk. Kegyelem csupán egy-egy pillanatra fénylik fel: amikor a férfi eldiskurál idős, beteg édesanyjával (Judith Roberts), vagy amikor lefekszik egy haldokló mellé, s egy éneket dúdol neki. Az utóbbi elképesztően bizarr jelenet, ám a film annyira ügyesen építkezik, hogy nem kelt meglepetést: a halállal mindennap kokettáló ember végre megérzi az elmúlás utánozhatatlanságát. Végre átél valamit. S ekkor kezdődik a megváltás csöndes-szelíd zarándokútja: miközben térdig gázol egy mind szövevényesebb ügyben, fokozatosan önmagára eszmél. Egyre inkább jelen lesz.
A kihagyásos cselekmény, az erősen stilizált (sőt, több esetben eltompított) erőszak-ábrázolás vagy a hipnotikus képi világ még nem lenne elég egy remekműhöz; Ramsay filmjét Joaquin Phoenix alakítása teszi azzá. Nem is színészi játék ez már, hanem a végsőkig lecsupaszított létezés: szinte nekünk, nézőknek fáj, ahogyan Phoenix sorra levetkőzi lelkének rétegeit. A bosszútörténet, a város éjhideg fényei, Jonny Greenwood zajzenéje, a felgöngyölítendő „ügy” mind csak máz: jelenetről jelenetre változó mozaikdarabkákként mélyben zajló tektonikus mozgásokat sejtetnek.
A kizárólag erős gyomrú, felnőtt nézőknek ajánlható Sosem voltál itt Joe-ja felidézi a Taxisofőr Travis Bickle-jét, valamint az Oldboy, a Drive – Gázt! és a Leon, a profi hősét, ám azoknál archaikusabb erőkkel harcoló figura. Lynne Ramsay pedig legutóbbi filmje, a Beszélnünk kell Kevinről elemi gonoszábrázolása után egy újabb posztmodern taburól szól nyíltan: seholországban bolyongó, kiégett lélek-sorsokról.
