Fotó: Kissimon István
Hol élnek ezek a „különleges” emberek? A világ közepén – ahogyan Palócföldön nevezik Maconkát, amely Bátonyterenye városrésze a Mátra alatt. Legendás település. Egyesek állítják, hogy a Rátót nembeliekhez tartozó Veréb János fiáról kapta a nevét. Mások a macsánk a krumpliételhez ragaszkodnak a régiségben. Messzi időbe burkolózó, archaikus továbbélésről legendál az aranyalma, amely a palócság történeti mondái, hitvilágának emlékei közé tartozik. Bosnyák Sándor néprajzi lejegyzése arról tudósít, hogy itt esett le a „világ közepit” kijelölő emberfej nagyságú, „fényes, aranyszínű, almaformájú gömb”, Szent János, a Keresztelő névnapján. Ezért a szent szobrát állították fel 1913-ban, „alma-emlékezetül”. Mindig friss virág ékítette, amíg a II. világháború gránátja szét nem csapta. Ma már nyoma sincs, de „ha bemegyek a maconkai templomba”, miként a népdal énekli, megérezhetek valamit a Biblia Pauperum falképek között abból a mélyáramból, amely „őseink buzgósága” által hagyott jeleket a néplélek történelmi-bibliai tudásából, választ az élet kérdéseire. És sok dal is termett a nagy hegyek, erdők, vizek mentén, „madárdal viharban, oltárok trónján, misegyertyák áldozat-lángján vagy a hit ösvényein.”
Harasztiéknál derűsre válik a határ, ha belép valaki hozzájuk. Gyermekcsokor-virágzat fogadja. S bár az esztendők változóak (négytől húszig), a gyermekség összetartó erő, amint a tizenkilenc éves Pisti mondja: a nagy családban szerzett tapasztalat(!) megtanít gondolkodni a közösség értékeiről, másnak ez idegenül hangzik.
Ő vár a kertek felé lejtő útparton, a tatarozást kívánó ház előtt. Mind együtt vannak? – kérdezem Tímea asszonytól, az édesanyától, akivel eddig csak telefonon beszéltem. Nem mind – feleli – könnyed mosollyal. Hárman hiányoznak. Két fiú közül az egyik Pesten, a táncművészetin tanul. A férjem, Gábor dolgozik.
Ő a kenyérkereső, programtervező informatikus, mérnök oklevele is van, az édesapját ismertem, a kilencvenes években bejártam vele a ménkesi bányát, ott volt bányamérnök. Megtudom, a másik fiú is tanulja a néptáncot, a négyéves Árpi pedig tisztán énekel.
Röpke elő-információk, aztán a kisasztalnál fonjuk tovább a beszédet. A „Fölszállott a páva” decemberi dal győztesei, a kilencéves ikrek: Marcsi és Julcsi lépnek elő – somogyi felsőben, kazári kispártában. Amikor a döntőben „mondtátok” a palócföldi karácsonyi énekeket, fehér papírra ezt jegyeztem: van-e nekünk – akik titeket hallgatunk – valami, amiben „ily egészen elveszünk”? Miért szeretitek a szép éneket? Marcsi és Julcsi a vállát felhúzza: – Biztosan így születtünk, ebben élünk, néptáncra is járunk.
Énekel még valaki veletek a családból?
– Bözsi, akiről a szomszéd Rozi néni azt mondta: ő „éneklő édesanya lesz”.
Rozi néni énekes?
– A maconkai népdalokat tanultuk tőle…
Bözsike lejt elő a sarokból, maconkai tarkapiros meg fehér népviseletben, az iker győztesek pedig a radiátornál húsvéti dalba kezdenek:
Föltámadt dicsőségesen
az isten Szent Fia.
Örvendez már mennyben
világ Megváltója…
Hallgatom őket és Kodályra gondolok, aki errefelé is gyűjtött, meglábolta a hegyeket, és így írt a népköltésről: örök rejtély, „benne egyszerre születnek új szintézisek, egyszerre születik az új, és hal meg a régi”. Evangéliumi példahatása van, a folytonos születés és a feltámadás esélye. A kislányok ajkán tovább fonódik a dal arany szála azzal az „együtt dobbanással”, amelytől kinyílik a dudanóta: „Rózsa vagyok a kis kertben.” Két rózsaszál – így jellemezte őket a zsűriben Sebestyén Márta. Közben jegyzetembe kerül mind a tíz név, majd Tímea asszonytól kérek válaszokat.
– A Patrónában érettségiztem ’86-ban, ahonnan kincsként hoztam magammal érettségi tablónk feliratát: Emeld fel a porból az életemet, Uram. Ebből élek azóta is.
Megtudom, a varsányi Bárány család tagja, anyai ágon egyik őse: Zsiskó Ferenc Kossuth szolgálatában állt. Nagybátyja, Anzelm plébános volt, nekem gimnáziumi osztálytársam az esztergomi ferenceseknél. Korán meghalt. Arról is beszélünk, hogy Varsány is bővelkedik népviseletben: selyemrojtos kendők, piros rózsás brokátszoknyák, lajbik, bőkötők, mint virágok az ünnepen, „ékesség-javak” – mondaná Malonyai Dezső, a magyar népművészet tudósa.
– Ismeri Dvořák: E dalra tanított anyám zenéjét?
– Igen, de én nem tudok szépen énekelni, csak dudorásztam a lányoknak, a kettőt úgy fogta meg, mint mezei pillangókat a selyemháló.
Tervezték a nagy családot?
– ’92-ben mentem férjhez Gáborhoz. Mondtuk, legyen egy focicsapatnyi gyerekünk, plusz egy. Sosem lázadtunk, ha jöttek sorban. A szeretet lehet ilyenféle megtapasztalás; a legnagyobb gazdagság maga az élet.
Sokszor együtt van a család?
– Leginkább hétvégén. Megyünk a templomba, ahol a gyerekek felolvasnak, ministrálnak, Csaba atya családias környezetet teremtett a kisterenyei katolikus iskolában – ahová gyerekeink járnak, Gábor atya lelkivezető a példa.
Nagy fazekat kell ünnepen a tűzhelyre tenni?
– Tizenhat litereset – húslevesnek, amiből időnként másnapra is marad.
A természetesség, a nyíltság nem hiányzik a családból, mintha régi idők közösségi szelleme irányítaná őket. Meghatározó életükben a hagyomány, amely Maconkán is mintha újjászületnék. Harasztiék ismerik az ősöket: a gyökereket. Így növekednek. Valóban hiszik, hogy Isten Fia feltámadt dicsőségesen.
