Fotó: Kissimon István (képgaléria)
– Akárcsak az említett nyugat-európai nagyvárosok, Budapest is a római korra vezetheti vissza írott településtörténetének kezdeteit. Aquincum a mai Óbuda területén épült ki, és több települési egységből állt. A mai Flórián téren Krisztus után 89-ben jött létre a légiótábor, amelynek közvetlen közelében egy katonaváros alakult ki. Ettől néhány kilométerre északra egy polgári település is fejlődésnek indult, amely először municipium címet kapott, majd a II. század végén elnyerte a legmagasabb városi rangot, colonia lett. Aquincum hadászati és stratégiai fekvésénél fogva Pannonia Inferior provincia székhelyeként működött mintegy két évszázadon keresztül. Kevés európai főváros büszkélkedhet azzal, hogy településtörténeti előzménye már kétezer évvel ezelőtt is közigazgatási központként funkcionált.
Kötődése Aquincumhoz gyerekkori indíttatás, felvett egyetemi szakirány, lokálpatriotizmus, hivatás…?
– A római kor érdekessége, épületeinek még romjaiban is impozáns mérete, változatossága már gyermekkoromban is nagyon vonzott. Budapesti születésű lakosként természetes, hogy Aquincumot a „magaménak” éreztem, több ízben meglátogattam a polgárváros romjait, az amfiteátrumokat vagy a mozaikokkal ékesített Meggyfa utcai villaépületet. Végül mégis egy szombathelyi osztálykiránduláson döntöttem el, hogy régészként a rómaiakkal szeretnék foglalkozni. Szerencsére a mai Dunántúl területe mintegy négy évszázadon keresztül volt Pannonia provincia része, és ezen időszak alatt számos régészeti emléket, tárgyi leletet hagytak hátra a fejlett civilizációt meghonosító rómaiak, tehát bőségesen van még mit kutatnunk.
A két amfiteátrum, a Flórián tér (légiós tábor, fürdő), a Szentendrei út vonalán az aquaeductus, az Aquincumi Múzeum feltárt és konzervált rommezeje még mindig csupán töredéke, kis részlete az egykori, hosszan elhúzódó katonai és polgárvárosnak. Területileg, illetve tudományos szempontból meddig bővülhet a kutatás alá vont, megismerhető körzet?
– Noha a modern Budapest jórészt elfedte az antik romokat, akadnak még beépítetlen vagy szórványosan beépített területek, ahol kiterjedtebb kutatásra is lehetőség nyílna. Azonban azt is szem előtt kell tartanunk, hogy nem szükséges feltétlenül minden egyes négyzetcentimétert föltárnunk ott, ahol építkezés vagy más egyéb tevékenység nem veszélyezteti a lelőhelyet. Egyrészt azért, mert a föld (pontosabban a humusz) jól konzervál, másrészt mert az utánunk jövő nemzedékek számára is hagynunk kellene feltárható emlékeket.
A közelmúltban is számos fontos, érdekes épületrész és tárgyi emlék került elő. Több mint százhúsz évig keresték, és 2013-ban végre megtalálták a polgárváros keleti (záró)falát. Nagy feltűnést keltett egy különleges, színházi maszkot formázó bronzmécses. 
Tavaly januárban Óbuda vasútállomásnál, nyáron pedig a Raktár utcában bukkantak ókori szarkofágokra; egy „kertvárosi” kőkoporsó két mumifikált holttestet őrzött…
– A felsorolt tárgyak és épített emlékek valóban kiemelkedő fontosságúak, és jól mutatják egyrészt Aquincum jelentőségét a római kori Pannoniában, másrészt azt, hogy milyen sok kulturális érték rejtőzik még mindig a földben.
A császárok által is látogatott, nyüzsgő Aquincum régióközponti szerepéből, hadi jelentőségéből fakadóan „a népek olvasztótégelye” volt. A tárgyi emlékek kiknek a jelenlétére utalnak?
– Meglehetősen heterogén népesség élt az aquincumi településeken. A légiótábor melletti katonavárosban a Krisztus utáni I. század végén, a II. század elején még jelentős részben itáliai származású kiszolgált veteranusok és ezek családtagjai, valamint vegyes etnikumú kereskedők éltek. Később, a II. század derekától, amikor rátértek a legionáriusok helyben történő sorozására, már főként pannóniai származású polgárok lakták a várost. A katonavárostól északra kialakult polgárvárosban jelentősebb számú bennszülött kelta lakossággal is számolhatunk. Emellett a II. és a III. század fordulóján más provinciákból, főként a keleti tartományokból származó betelepülők is megtalálták számításaikat a gyorsan fejlődő coloniában.
Sopianae (Pécs) „árnyékában” viszonylag kevés szó esik Óbuda ókeresztény emlékeiről. Pedig ezekből is találunk ott mutatóban…
– Sopianaehoz viszonyítva Aquincumban eredetileg is kevesebb ókeresztény emlék volt, és ezek sem maradtak meg olyan remek állapotban, mint a jól ismert pécsi festett ókeresztény sírkamrák. Óbudán, a Raktár utcában alapfalaiban rekonstruált állapotában tekinthető meg az 1930-ban feltárt háromkaréjos temetőkápolna (cella trichora). A jellegzetes alaprajzú ókeresztény temetőkápolnát a 460-as években emelték korábbi lakóépületek romjain. De feltárásokból ismerjük a mai gázgyár területén lévő egyszerűbb, illetve az ugyancsak óbudai Kiskorona utcában lévő ötkaréjos temetőkápolna épületét is. A temetőkápolnák mellett a „pogány” síroktól jól megkülönböztethető ókeresztény temetők húzódtak; az ókeresztények arra törekedtek, hogy temetkezési helyük elkülönüljön azoktól. Tertullianus írta: „A pogányokkal lehet együtt élni, de nem lehet velük együtt meghalni.”
A temetkezések és a temetőépületek mellett természetesen ókeresztény templomokat is számon tart a kutatás, ezenkívül Aquincum valószínűleg püspöki székhelyként is működött a IV. században.
Az elnéptelenedett pannóniai települést az V. században a hunok vették birtokba. Alátámasztható valamivel a Nibelung-énekben fontos helyszínként szereplő hun királyi központ, „Attila városának” léte?
– Az egyre gyengülő Római Birodalom nem tudott hatékonyan szembeszállni a terjeszkedő harcias hunokkal és szövetségeseikkel. A provincia lakossága – az egyre bizonytalanabb helyzet miatt – Pannonia keleti részéből fokozatosan elmenekült a biztosabbnak vélt nyugati területek felé. A folyamat betetőzéseképp 433 körül a rómaiak egy szerződés keretében kénytelenek voltak Pannonia jelentős részét átadni a hunoknak. A hun birodalomnak több ideiglenes székhelye volt, a 430-as, 440-es években például a Bodza folyó (ma: Buzău, Románia) völgyében volt az uralkodói központ. Semmiféle régészeti lelettel nem rendelkezünk arra vonatkozólag, hogy Aquincum székhelyként működött volna a hun uralom időszakában. Egyes középkori krónikák homályos és sokszor egymásnak is ellentmondó közlései, topográfiailag bizonytalan adatai kevés alapot szolgáltatnak a fenti hipotézis alátámasztására.
A római kor szakértőjeként vett részt a pesti Nagyboldogasszony-templom „kriptájának” feltárásában, az „alapok” építési periódusainak vizsgálatában, tisztázásában. Az ottani kutatások mi mindennel gazdagították a pesti oldalon elhelyezkedő erőddel, a Contra-Aquincummal kapcsolatos ismereteinket?
– Az V. kerületben, a Március 15. téren egy, a Krisztus utáni IV. században épült római kori erőd állt, amely a dunai átkelést biztosította. Kiterjedése és védművei a XVIII–XIX. századi építkezésekhez kapcsolódó, többszöri feltárások révén jórészt ismertté váltak, azonban a belső épületekről alig voltak információink. A belvárosi plébániatemplom új altemplomának kialakításához kapcsolódó, 2015-ben befejeződött régészeti megelőző ásatás során egyrészt pontosítani tudtuk az erőd építéstörténetét, másfelől a belsejében sikerült feltárnunk egy fűthető, terrazzópadlós római kőépület maradványait. A feltételezhetően parancsnoki épületként szolgáló építmény a 375. évi barbár (kvád) betörés során leégett ugyan, de a visszatérő katonaság ekkor még helyreállította az elpusztult épületet. A római katonai jelenlét nagyjából a IV–V. század fordulójáig mutatható ki.
