Czóbel mitológiai alakokkal (Pán) is benépesítette tájait, de imádságos bensősége hasonlóan emlékezetes maradt. Mindenképpen Březinánál maradok, és a Mindenható című verséből szemelgetek. József Attila juthat eszünkbe, hangütésük Isten körül:
Mindenható, ki sugarad parancsán
tömérdek éjt s napot kibocsájtasz,
titokkal teljesen,
mint előtted járó harsonásokat,
hogy minden világból összehívják lelkeid
és odavezessék hozzád!
Így Březina, József Attila Isten szemének szép, zöld tüzeiről énekel, hogy a fáradt bogárkák mind haza találjanak, ha jön az este. Minden „táj” megtárulkozó. Az egyik kozmikus, a másik kicsi-realista, mégis egyazon gondolatban. A cseh költő zsoltáros imádsága persze transzcendens-jelképiségben: magasság és mélység otthonos helyein folytatódik, s végül valóban keresztény testvérek zsoltározó hangjával zárul:
A szeretet égedelmében dalolni akarok atyámfiainak,
hogy nincs nagyobb fájdalom,
mint a ledöntött diadal,
hogy nincs nagyobb öröm,
mint a merész tekintet, mely ittasul
az örök dolgokon!
Ez lenne sorsunk-hivatásunk: segédmunkásaivá válni az örök dolgoknak. Persze úgy tűnik, hogy ez a – mai kifejezéssel élve – „szakmanélküliség” oda vezet, amit sokan a világ hiábavalóságának tárgykörébe vonnak, „mozgó és remegő szakaszába”, ahogyan Jean Rousselot francia költő írja, Arany, Babits és több magyar klasszikus fordítója. A bizonytalanság mégis kiváltható, mivel – ugyancsak ő mondja – az alkonyati nap is megleli a kerékvágásokat, „hogy beléöntse láváját.”
Az örök dolgok minden vágatban megragyognak, „a zűrzavar öntvényerezetén és fekete tüdején” is, mert a Végtelen sugara visszaadja a hitet, csak ne hiányozzék az akarat a bizonytalanságban.
„Kiüresedésünk” mozdulata váljék egyesítő középponttá hit és szeretet között. Így tisztogatható el életünkből az, ami megrekesztő, átmeneti, és földi léptek sűrűségében elfödi a végső igazságot.
