A rítus nem az ember racionális oldalát szólítja meg. Olyan értékekben való részesedés lehetőségét teremti meg, amelyek talán láthatatlanok maradnának, ha csupán racionális eszközökkel szeretnénk elérhetővé tenni őket. A rítus a felé fordít bennünket, ami megfoghatatlan, de nem kevésbé valóságos; megközelíthetővé teszi azt, ami pedig elérhetetlen lenne: a másik embert, a közösséget és végső soron Istent. A rítus közeledés a másik felé, akit az a vágy hajt, hogy eggyé legyünk vele.
A szertartás fontossága abban is áll, hogy ismétlődik, előre látható, visszatérő elemekből épül fel.
A szertartásosság veszélye, hogy merevséghez vezethet: hamis biztonságkeresésből és az ismeretlentől való félelemből is fakadhat. Az emberekkel és az Istennel való kapcsolat váratlan, új helyzetekkel jár: ez elől is lehet a rítusok mögé rejtőzni.
Ugyanakkor a szertartás ismétlődése teszi lehetővé, hogy az ember és a közösség otthon érezheti magát benne, biztonságot és melegséget teremt számára. A rítus otthonossága és biztonsága azt is kifejezi, hogy a liturgia szertartásaiban Isten is otthont vesz nálunk, egészen biztosan eljön közénk.
