– Már gyermekként is szerettem a református templomot, mert szép, régi, gótikus. Ökumenikus istentiszteleteken, az egységet építendő később is minden évben megfordultam ott. Szívélyes a két közösség viszonya – mondja Palotai Ádám, akit június 21-én római katolikus pappá szenteltek. Az, hogy római, azért hangsúlyos, mert Ádám amúgy, édesanyja révén tizennyolc éves koráig a görögkatolikus közösség tagja volt. (A görög templom 1984-es építését anyai nagyapja kezdeményezte.) Ádám édesapja reformátusnak született, az apai nagyapa presbiter is volt. A nagymama református létére nagyon készült unokája katolikus pappá szentelésére, de sajnos már nem érhette meg: éppen két hónappal korábban hunyt el. Tibor, az édesapa nem gyakorolta a vallását, de fiait, Ádámot és kevesebb mint egy évvel idősebb bátyját nemcsak hogy nem tiltotta a templomtól, hanem még rendszeresen el is vitte őket a liturgiára kocsival. A fiúk nagyon kötődtek a görög templomhoz, mindketten tíz-tizenkét éven át ministráltak, tüsténkedtek, takarítottak, harangoztak ott – a harangozó néni beteges, ezért elkelt a segítségük. Ádám ma is kívülről fújja a szép liturgikus szövegeket, a kedvencét el is mondja nekünk: „Mennyei Király, vigasztaló, igazságnak lelke, ki mindenütt jelen vagy és mindeneket betöltesz, minden jónak kútfeje és az életnek megadója, jöjj el, és lakozzál mibennünk, és tisztíts meg minket minden szennytől, és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkeinket!” Kissé eltöprengek azon, hogyan lett a családi hagyomány és tizenkét évi görög ministrálás után római katolikus Ádámból. Úgy képzelem, ez szinte egy új nyelv megtanulásával egyenlő, hiszen a gyermeki élmények és a gyermekkorunkban megtanult mondatok sokszor egy életen át visszhangoznak bennünk, és vallásosságunk anyanyelvévé válnak. A döntő hatás, mint megtudjuk, az anyai nagymamának volt köszönhető, aki időnként elvitte a kisfiút a római katolikus templomba. – Mindig itt, a lourdes-i barlang mellett, egész hátul ültünk – mutatja Ádám a templomban. – Megszerettem az orgona hangját (a görög liturgiában nincs orgonakíséret), az énekeket, izgalmas volt, hogy kimehettem a nagymamámmal, amikor áldozott, és keresztet kaptam a homlokomra a plébánostól. Vasárnaponként megtelt a templom, szerettem azt a nyüzsgést. Margitka néni, aki Boldváról orgonálni járt hozzánk, minden éneket játszott, ami a Hozsannában volt, nem csak az ismertebbeket. Sok éneket megtanultam, és egyik-másik nagyon a szívemhez nőtt. Legerősebben a kevéssé ismert Porba hullok, ím, előtted, drágalátos nagy szentség, annak is azok a sorai, hogy „Szívem feléd dobog mindig, nem lesz soha hűtelen! Mint anyjához kicsi gyermek, fölsír hozzád szüntelen”, mert ezt a hivatásomra vonatkoztattam. Amikor tizenhét-tizennyolc éves lettem, megerősödött bennem a vágy, hogy mindig ebbe a templomba járhassak, mert vonzott a liturgia egyszerűsége, érthetősége, és tetszettek Kaló János atya mai problémákra reagáló prédikációi. Az ikonok világa engem kevéssé érintett meg. Érdekes, hogy akkor úgy gondoltam: görögkatolikusként nem jöhetek ide, megszólnának érte, mert nem ide tartozom. De aztán a római katolikus nagynéném megnyugtatott, hogy jöjjek csak nyugodtan, és Ica néni, a sekrestyés valóban szeretettel fogadott. Kaló atya nagy hatással volt rám, az egyik prédikációját pedig egyenesen jelként, személyes üzenetként fogadtam, és megerősített az elhatározásomban, hogy a papi hivatás mellett döntsek. Aznap, miközben hallgattam, eltöltött a bizonyosság, ezért elkezdtem mosolyogni, és a prédikáció végéig abba sem hagytam. Egy idő után már attól tartottam, hogy tiszteletlennek fognak tartani, de majd szétfeszített az öröm, képtelenség lett volna magamban tartani.
Ádám az oltárképet, Sajósy Alajos 1889-es, az angyali üdvözletet ábrázoló festményét is megmutatja, amelyet két éve ő restauráltatott – Kuklay Antal tanácsát kérte, hogy kihez forduljon, és ő Somogyi Mártont ajánlotta. A kép nagyon besötétedett, a vászon pedig megroggyant az elmúlt több mint száz év folyamán. – Fontosnak éreztem, hogy az újmisémre már szép legyen – mondja. A papi jelmondatom az, hogy „Legyen nekem a te igéd szerint!”; részben ennek a képnek a hatására is.
A templomból a szülői házba megyünk, amelynek kerítése, korlátja, mivel csak néhány napja volt az újmise, még tele van virágokkal. Amint belépünk, máris otthonosan érezzük magunkat, annyira kedves, melegszívű, beszélgetős a család, és annyira nagy bizalommal avatnak be a titkaikba.
– Egy ideig úgy volt, hogy nem lehet gyermekünk – kezdi az édesanya. – Erdődy Imre, az akkori plébánosunk sokat imádkozott értünk. Nagy boldogságunkra két fiunk is született végül, emiatt én kezdettől különösen is Isten ajándékaként tekintettem a gyermekeinkre, és óriási hálát éreztem a jövetelükért. Később pedig arra törekedtem, hogy semmit se erőltessek rájuk. Inkább hagytam, hogy azt csinálják, amit szeretnek, mert boldognak szeretném őket látni. Ádám például már kiskorától szeretett kertészkedni. A kertünk évelő virágai közül sokat ő ültetett, akárcsak a kerítés mellett álló cseresznyefát, az utóbbit ráadásul magról! Mindig nagyon jó testvérek voltak a bátyjával. Gyerekkorukban gyakran játszottak miséset: akkor még Tibi volt a pap, és Ádám a ministráns. Tibi – aki ma műszaki rajzoló – szerelős, műszaki beállítottságú lévén házi füstölőt, konzervdobozokból harangjátékautomatát, sőt kindertojásból szenteltvízhintőt is fabrikált. Mindkettőjüknek sokat jelentett a ministrálás, a templom; sokszor a nyolc órakor kezdődő római mise után a fél tízes görögre is átmentek vasárnap délelőttönként.
– Az esküvőnkön csak a menyasszonyomnak kellett letérdelnie, én reformátusként állhattam volna – mondja Ádám édesapja. – De jobbnak tartottam, hogy úgy tegyek, mint ő, hogy ne különbözzünk, ezért mellé térdeltem. A házasságunkban is alkalmazkodtam hozzá, és ahogy telt-múlt az idő, elindultam a katolikus hit felé. Huszonöt éven át a föld alatt, Miskolc-Lyukóbányán dolgoztam villanyszerelőként, három műszakban. Talán a munkabeosztásomnak is szerepe volt benne, hogy nem jártam templomba. Noha gyermekként konfirmáltam, nem kötődtem erősen a református egyházhoz. Míg a családok többségében vallási téren a szülők hatnak a gyermekeikre, nálunk ez fordítva történt. Én példáulazért kezdtem a görög templomba járni, hogy megnézzem, hogyan ministrálnak ott a fiaim. Hatott ránk a buzgóságuk. Attól kezdve pedig, hogy a szemináriumba került, rengeteget tanultunk Ádámtól. – Szinte mi is kijártuk vele a teológiát – neveti el magát az édesanya. – Jó gyerekek voltak, fegyelmezni szinte nem is kellett őket – folytatja Tibor. – Nem mondtuk nekik, hogy mit tegyenek, inkább igyekeztünk nekik példát mutatni, azzal, hogy dolgozunk, gondoskodunk a nagyszülőkről és egymásról. – Nálunk mindig minden gondot meg lehetett osztani, jól összekovácsolódott család voltunk – én legfőképpen ezt köszönöm a szüleimnek – mondja Ádám. – 2007-ben, tizennyolc évesen még nem akartam pap lenni. Először vendéglátósnak tanultam, aztán fizioterápiás asszisztensnek. Mindkét kórházban, ahol a gyakorlatomat töltöttem, volt egy-egy meghatározó találkozásom. Az egyik az, amikor a kórházlelkésszel és kispapokkal beszélgettem, a másik az, amikor egy idős papot kellett megfürdetnem. Akkor már mocorgott bennem a hivatás gondolata, és tanácsot kértem tőle. Ő is arra biztatott, hogy merjem kimondani az igent, és megígérte, hogy imádkozik értem. Egyszer éppen akkor nyitottam be hozzá, amikor egyedül misézett. – Elnézést a zavarásért – mondtam, és ki akartam menni. – Nem, a legjobbkor jött be – válaszolta, én pedig részt vettem a rendhagyó misén.
– Amikor bejelentette, hogy hivatás ébredt benne, először azt hittük, hogy görögkatolikus papnak akar tanulni. De a legőszintébben mondtuk neki, miután kiderült, hogy rómainak, hogy mindenben támogatjuk, amire a Jóisten hívja – tekint ránk az édesanya. – Elfutotta a szememet a könny, de örömömben. A szentelésén viszont már nem sírtam, mert megfogadtam, hogy erős leszek. Nem akartam, hogy bármi is megzavarja számára azokat a pillanatokat. – Hat év tanulása, formálódása, küzdelme teljesedett be június 21-én – töpreng el Tibor. – Ádám ezért dolgozott annyit, erre vágyott oly nagyon, és most elérkezett papi élete küszöbére – azt akartuk, hogy érezze, egészen ott vagyunk vele, és ugyanaz az öröm jár át bennünket, mint őt. Az elmúlt hat évet együtt csináltuk végig. Jóban és rosszban egyaránt osztoztunk, a betegségek sem kerülték el a családot. Ahogyan Ádám számára természetes, hogy minden, ami bennünket érint, az ő ügye is, mi is mindig mellette akarunk állni: sikerben és nehézségek idején egyaránt. Hiszen éppen erről szól a család, nem?
*
Egyvalaki mindeddig szinte alig szólalt meg még, pedig éppen arról az emberről van szó, akinek döntő szerepe volt Ádám hitének alakulásában. A nagymama. – Hiszen általában a nagyszülők adják át a hitet az unokáiknak – „szólja el magát” az anyuka a beszélgetés egy pontján. Ki tudja, mi az oka, de sokszor csakugyan így van. Sok olvasónk például úgy emlegeti az Új Embert, hogy „az a lap, ami mindig ott volt a nagymamám konyhaasztalán”. Húsz év távolságból már nehéz megállapítani, mi indította a nagymamát Ádám vallási terelgetésére, ma pedig már nagyon idős ahhoz, hogy el tudja mondani. Őrzi a titkát. Időnként megfogja unokája kezét, és elmosolyodik. Sikerült átadnia, amit a legfontosabbnak tartott, indokolt az öröme.
*
Steinbach József református püspöknek az Új Emberben megjelent szavait idézem a családnak: „Pál apostol nyomán különösen is hangsúlyozzuk, hogy minden keresztény Krisztus testéhez tartozik, benne mindnyájan egyek vagyunk. Én református keresztény vagyok, de erősen tartózkodom attól, hogy más felekezetű keresztények ellenében határozzam meg magam. A család egy kis gyülekezet, amelynek tagjai ima- és igeközösségben élnek, és minden ebben a közösségben kezdődik a keresztény nevelés terén.” Palotaiék megküzdött hite élő példája e mondatok igazságának.
Fotó: Kissimon István
