Ki vonz Itália mozaikvárosából az északi hegyekbe? Ravenna két szülötte: Damjáni Péter, a költő-misztikus, meg Romuald, a hercegi sarj. Mindkettő szerzetes, mindkettő szent. Ez utóbbi az idősebb, a rend-reformer, alapító. Hosszú ideig remetéskedett, előzőleg monasztikusoknál vezekelt. 1027-ben távozott a földi pályáról. Akár az egyiknek, akár a másiknak sok század múltán is megmaradhatott az emlékezete – képes fán.
Péter a bölcsességével, tudományával elöljárt. Azokhoz a szerzetesekhez tartozott Romualddal együtt, akik nálunk Majkon laktak kis celláikban: kamalduliakhoz. De hogy kerülhetett legalább az egyik a Kékes koronázta hegyekbe?
A Herencsényben – Palócföldön napvilágot látott dalnok: Lisznyai Damó Kálmán, aki a pozsonyi diétán Petőfit bemutatta író barátainak, s akit betegségében Liszt Ferenc is meglátogatott, egy vén mátrai fa derekán remete képét látta, és szent regét írt róla. Kezdő strófái így szólnak:
Benn a mély erdőben,
Vén fa derekában,
Remete szent Péter
Térdepel magában
E kép ez agg fának
Jó szíve, szent lelke:
Ezredéves szentség
Őrködik felette.
Valóban Péter ő, vagy a másik?
A költő rég hervadt koszorút, tört kardot látott mellette. Csupán a fantázia műve, s valójában Péterről van szó, aki aligha ismerte a kardot-dicsőséget, avagy Romuald, akinek kijárt volna mindkettő – hercegi voltából? Prohászka minősítését erősíti bármelyik, amikor a Mátrát szent hegynek nevezi, csupán az itt csendbe vonuló ciszterciekről. Másokról nem tudott.
Hol kereshetem a nyomát a Lisznyai látta cserfának, képnek, ahová a „gyarló emberek eljártak”, a remetének, akit az „erdők költészete” tartott lomb-magányban?
Virágok illata,
Madarak éneke,
Szellők ölelése,
Ágak simulása,
Vadgalamb hívása,
Részvevő búgása.
A regeénekek erdők hagiografikus emlékeztetői is: szentek képei, keresztek (mar ter – lek) például a katolikus Ausztriában, a bajor erdőkben, melyek a XIX. századi biedermeier nyugalmat kereső spiritualitásához tartoztak a felbőszült racionalizmus ellensúlyozására, s jelen voltak Schubert ihletében, amikor világszép dallamot írt Mária köszöntésére. Nos, ezek megérintik a későbbi emlékezőt is.
A tört kard, koszorú Romualdra vall, akit apja és annak párbajellenfele rendített meg: az utóbbi halt meg, amiért Romuald monostorba vonult vezekelni apjáért, a San Apollinaré-ba, majd a velencei lagúnák mentén „remeteéletet kezdett”. Még többfelé folytatta e visszavonultságot. Az ő és társainak lelkiség-sugárzása érezhető volt az európai nemzetek keresztény növekedésében. S hogy Istvánunkat igaz apostol-fejedelemnek ismerte el II. Szilveszter (Aurillaci Gerbert), a kor zseniális pápája, meg tanítványa, Ottó, a későbbi császár (a sorban harmadik), abban része volt e szigorú remeteségnek. Romuald néhány társával Magyarországra indult 1009-ben, de a betegsége megakadályozta, hogy ideérjen. Tizenhárom esztendő múltán Camaldul „zöld síkságán” telepedett meg, öt külön álló cellát építtetett kis közösségének.
A római szívű III. Ottóval még korábban találkozott, amikor a császár reformálás céljából San Apollinare apátjává nevezte ki. Igényességével szembekerült a középszerű monasztikusokkal, akik nem tűrték a szigorúságot. A reakció: Romuald Ottó jelenlétében dobta vissza pásztorbotját, és szinte menekült Ravennából. Ezer táján találkoztak ismét: a császár a vértanú Adalbert prágai sírjától tért vissza; a remete bemutatta neki követőit. Ezzel kezdődhetett az a kereszténységbe gyökerező politikai fölismerés, amely a pápát is meggyőzte István királyi alkalmasságáról: ő képes kijelölni a magyarság politikai-társadalmi fejlődésének útját.
Megállna a tollam, ha nem ismerném Barna Gábor néprajztudós tanulmányát remetékről, akik búcsújáró helyeken éltek a XVIII. században, amíg II. József fel nem oszlatta a remeteségeket is. Az Egri Főegyházmegyei Levéltár vezette nyomra a kutatót. A dokumentumokból kiderül: Mária Terézia idején az Egri egyházmegyében „tizenhárom remetét jeleznek a kánoni látogatások”. Lakóhelyi megoszlásuk szerint (Gyöngyös)Solymoson egy, Gyöngyösön kettő, Fogaras-pusztán egy remete élt. Az összeíró úgy tudta, hogy Gyöngyöstarjánban is lakott egy. A néprajztudós kiemeli: „A remeték, s a remeteségek tanulmányozására a magyarországi búcsújárás, a búcsújáró helyek történetének kutatása irányította figyelmemet. Számos kegytemplomunk található ugyanis lakott településektől távol. (…) Ezeket, valamint a XVII–XVIII. században a településektől távoli határrészeken felépült kápolnák gondozását abban az időben szívesen bízták vállalkozó remetékre.”
Az orális hagyomány remete-szentek életének emlékeit is továbbvihette, és a hagiográfia alapján az írás ismerete, egy-egy kegyhelyen kiemelt szent élete sokkal több volt puszta emlékezésnél. Mátrai remeték életútjának, (ha volt) föderációs történetének kutatása közelebb hozhatja képes fák regebeli helyét is, amely az egyéni devóció bensőségét, spirituális színeit gazdagítja, amint Szent István király útja a Galyatetőn keresztül, amelyet még 1929-ben is őrzött a legenda.
Lisznyai Damó Kálmán költői információja egy kápolnagondozó remete áthagyományozásából két személyt vonhatott össze. Így a jelzett attribútumok (kard, hervadt koszorú) és a Péter név egyazon képen hagyományozódnak lírai módon.
Képes fák ma sem hiányoznak (például a Mária-úton), s ha valaki megáll egy ilyennél, ne feledje: „Nagy, nyílt szentegyházban” imádkozhat.
