A dokumentumban hangsúlyozták, hogy a rendelkezések visszavezetnek az őskeresztények egyszerűségéhez, a hívek pedig tudatosan és tevékenyen vehetnek részt a liturgiában. A reformról, az azóta eltelt negyvenöt év eredményeiről, tanulságairól a téma két kiváló ismerőjét kérdeztük meg.
Verbényi István kanonok, a Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet (MALEZI) nyugalmazott elnöke:
Amikor 1963. december 4-én kiadták a II. vatikáni zsinat Sacrosanctum concilium kezdetű liturgikus konstitúcióját, nagy lehetőség ígéretét hordozta, de a dokumentum számtalan kérdést is felvetett. Rómában szakmai bizottságokat állítottak fel, melyeknek az volt a feladatuk, hogy lépésről lépésre előkészítsék a változás útjait. Az egyik, de kétségtelenül a legnagyobb és legfontosabb a szentmise megújítása volt. Különböző rendelkezések, szövegek születtek, majd 1969 advent első vasárnapján lépett életbe az új Ordo Missae. Magyarországon nagy hátrányban voltunk, mert a liturgikus bizottság megalakult ugyan, de állandó kiadási gondokkal küszködött. Nyomtatott füzetek, fénymásolt lapok jelentek meg segédanyagként a különböző szövegváltozásokkal és módosításokkal. A püspöki kar körlevelet adott ki (1969. szeptember 17.), amelyben a mise rendjét szabályozták, így mire az első (még kétnyelvű: magyar-latin) misekönyv megjelent, már az új liturgia számos elemét sikerült bevezetni. A szabályok előírták, hogy frekventált templomokban, székesegyházakban vasárnaponként legyen latin mise is, de a nemzeti nyelv használata végül – sajnos – szinte teljes mértékben háttérbe szorította a római egyház „anyanyelvét”. A megkezdett reform során gyorsmásolt olvasmányos könyveket használtunk: az A-B-C év vasárnapjaira, a köznapi szertartásokra, gyászmisékre… (Időközben Rómában megjelent a Missale Romanum második kiadása is, ami nálunk csak 1991-ben látott napvilágot.) A többi szentséggel kapcsolatos fordítások is elkészültek, így folyamatos lehetett az áttérés a nemzeti nyelv használatára minden téren. Ez persze nem volt könnyű folyamat. Engem például 1961-ben szenteltek, vagyis a tridenti rítust ismertem, a „latin világban” éltem, meg kellett tanulni, meg kellett szokni az új formákat, imákat. Ha leltárt készítenénk a liturgikus könyvek megjelenéséről, akkor most úgy állunk, hogy megvan a misekönyv, jóllehet Rómában már a harmadik mintakiadás is megjelent. Pótlások, kiegészítő füzetek készültek a legújabb szentek liturgikus szövegeivel. Az olvasmányoskönyvek hiánytalanul rendelkezésre állnak. Kész a házasságkötés szertartásának második kiadása, és megvan a felnőtt keresztelés szertartása is. Sok minden, így az oltár- és templomszentelés, a szerzetesi fogadalom még csak kéziratban létezik. Az egyházi rendek kiszolgáltatásának szertartáskönyve is megjelent már magyarul, de az új kiadás latin nyelvű teológiai bevezetésének fordítását sajnos nem tartalmazza. Kár, mert ez a szöveg jól alátámasztja e szentség spirituális tartalmát. A négykötetes Imaórák liturgiája új kiadásának végső munkálatainál tartunk, és dolgozunk az Áldások könyvének magyar változatán is, amelynek római jóváhagyására is szükség lesz. A Liturgicam authenticam dokumentum szigorúan megköveteli, hogy az efféle kiadványokat a latin nyelvű mintakiadások szó szerinti fordításában kell közreadni. A zsinati célkitűzések, elképzelések itthoni megvalósulásával kapcsolatban vannak még hiányosságok. Talán a legnagyobb problémának azt tartom, hogy a papság egy része úgy gondolja: a liturgia megengedi a rögtönzést. A liturgikus szabályok megtartását komolyabban kell venni. Erre sokan azt mondják, hogy az mindent megszorít. Ez igaz, de a lelkipásztorok méltó felkészülése, az előírások pontos megtartása, a szertartások méltóságteljes, összeszedett bemutatása teheti igazán széppé a liturgikus ünneplést.
Káposztássy Béla plébános, a MALEZI munkatársa:
– A liturgikus reform kétségtelen értékei közül a legfőbb talán, hogy a hívők számára megközelíthetővé vált a liturgia, értik és jobban megszólítja őket, mint azelőtt. Ezt többször hallottam hívőktől, akik szinte kivétel nélkül a reform feletti örömüknek adtak hangot. Azok számára, akik megtapasztalták a liturgia értékét és erejét, ma sokkal több lehetőség van az elmélyülésre a liturgia ismeretében és gyakorlásában, mint korábban. Amit személy szerint problematikusnak érzek, az a liturgikus kultúra hiánya, ami a zsinati és a későbbi megnyilatkozások ellenére minden szinten fájó jellemzője a magyar egyházi életnek. A szemináriumokban a liturgiavégzéssel kapcsolatban annak kötelességjellege, a rituális pontosságra való törekvés, valamint egyfajta barokkos nosztalgia hangulata tapasztalható, vagy éppenséggel ezek ellenhatására egy felszabadultnak tűnő, ámde hozzá nem értésből fakadó minimalizmus. A liturgia oktatásában még mindig a jogi és ritualisztikus szemlélet van előtérben, a lelkipásztorkodó papság problématudatát pedig erős praktikumorientáltság jellemzi, ami egymást erősítve nem szolgálja istentiszteletünk megértését és művelését. A teológiaoktatásból szinte teljesen hiányzik a liturgia történeti fejlődésének megismertetése, és a liturgikus teológiai és antropológiai megközelítés is igen kezdetleges szinten van. Általában elmondható, hogy ma a gyakorlati teológiai tárgyakat még mindig mellékesen kezeljük, ami jól lemérhető ezen stúdiumok színvonalán, és később a lelkipásztori helyzetekre többnyire fel nem készült fiatal papság gyakori tanácstalanságán. Az értetlenségből fakadó igénytelenség, valamint a modern világ elbizonytalanító sokfélesége hatására nálunk is megerősödött egyfajta liturgikus tradicionalizmus, ami az idealizált múlt szigorú, archeologikus pontosságú és finoman elegáns visszaidézése által próbálja enyhíteni belső elbizonytalanodása nyomasztó terhét. Fontosnak találom a liturgia műhelyeit, amelyet számomra elsősorban a szerzetesközösségek jelentenek, ahol nemegyszer tapasztalhattam, hogy minden további magyarázat nélkül egyszerűen csak eleven és „működik” a liturgia. Itt láthatóvá válik az, ami szerintem a liturgia lényege, ami miatt az istentisztelet a Krisztusban való növekedésünk egyik legfontosabb útja. Ehhez a spontánnak tűnő elevenséghez persze a közösségekben tapasztalható sok elméleti reflexió, közös munkálkodás is hozzájárul. Persze azért elsősorban a szerzetesi közösségekről beszélek, mert időről időre ezeken a helyeken adódik alkalmam megpihenni. Mindezzel együtt biztos vagyok abban is, hogy ennek az országnak sok olyan plébániája van, ahol egy egyszerű hétköznapi misétől kezdve a húsvéti misztérium embert próbáló és felemelő liturgiájáig hasonló mélységben élhető át a Krisztussal való találkozás a liturgikus ünneplésben.
