A liturgikus színek ma ismert kánonja a tridenti zsinat után, az V. Piusz-féle misekönyv szertartásrendjében, úgynevezett rubrikáiban rögzül (1570). A rózsaszín használatát a nem sokkal később megjelent püspöki szertartáskönyv (Caeremoniale episcoporum) teszi lehetővé advent harmadik és nagyböjt negyedik vasárnapjára. Ezt követi a zsinat után megreformált misekönyv is: „rózsaszín vehető föl, ahol ez szokás, a Gaudete-vasárnapon (advent III. vasárnapja) és a Laetare-vasárnapon (nagyböjt IV. vasárnapján)” (A Római misekönyv általános rendelkezései, 346). A rózsaszín használata tehát nem kötelező, de lehetséges, és a jelenlegi egyházi gyakorlatban a kiemelt készületi-bűnbánati időszakokhoz kötődik.
A rózsaszín észlelésében és az erre adott reakcióinkban nyilván hat ránk, ha nem is tudunk róla, a Barbie-babák hatvan éve tartó kultusza. Ennek hatására lett a rózsaszín kislányos színné, s ezzel szinte egy időben a rock ’n’ roll kultúra öltözködésének meghatározó árnyalatává is: mintha egy életérzés, életstílus kisajátította volna ezt a színt, minden kétértelműségével együtt. Érzésem szerint, bár bizonyítani nem tudom, ezzel függ össze az is, hogy a rózsaszín a bódulat színe lett. Rózsaszín szemüvegen át látja a világot – mondjuk arról, aki nem hajlandó szembenézni az élet drámai oldalával; és rózsaszín ködben úszik az, aki szerelemtől, sikertől ittasan, a boldogsághormonoktól megrészegülve éli a napjait, tudomást sem véve az élet nehézségeiről.
Mindig is elgondolkodtatott, hogy megfelelő dolog-e ilyen körülmények között rózsaszínbe öltöznie a papnak nagyböjt negyedik vasárnapján, az úgynevezett Laetare-vasárnapon. Ha az Egyház nem pusztán alakul a kortárs kultúrával – persze ezt is teszi –, hanem annak alakítója is akar lenni – ahogyan mindig is volt –, végül is miért ne tehetné meg, hogy valamit, amit a kulturális fősodor másképpen értelmez, ő a maga értékrendje szerint használ. Így lehet ez a rózsaszínnel is. Ehhez viszont érdemes lehántani a Barbie-héjat erről a színről, és visszamenni valami olyan elemi élményhez, amelyhez zsigerileg tudunk kapcsolódni, korra és nemre való tekintet nélkül.
Ez az élmény számomra a pirkadat, a homéroszi „rózsásujjú Hajnal”. A hajnalpír látványa frissességet, elevenséget és reményt ébreszt, az újrakezdés örömét. Amikor a hajnal, rózsás ujjai közt tartott kulcsaival, megnyitja az égboltot, és útjára engedi a nap fogatát, bennünk is új erő támad. Nincs mindennek vége, megy tovább az élet, új lehetőségek várnak ránk. A szent negyven nap kellős közepén, a lilába, böjtbe temetkezett keresztény közösségnek jól jön a biztatás. Jó tudni azt is, hogy a katekumenek keresztény életük virradatára készülnek a keresztség felé közeledve. S jó azt is előre sejteni, hogy húsvét virradata nagyobb nagypéntek sötétségénél. Az ízléses rózsaszínbe, a hajnalpír színébe öltözött pap jó hír hozója. Ezen a rózsaszín szemüvegen keresztül érdemes rátekinteni tehát a nagyböjt megpróbáltatásaira is.
