Fotó: Cser István
Bensőséges, meghitt hangulatú találkozón látta vendégül Udvardy György pécsi megyés püspök az egyházmegyében szolgáló papok és papnövendékek szüleit április 27-én. A főpásztor köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a papi küldetés vállalása már a családban kezdődik, hiszen a szülők az elfogadással, az elengedéssel és támogató szeretetükkel segítik fiukat a szolgálatban. Háláját és köszönetét fejezte ki ezért.
A zsolozsma imádkozása és a közösen elfogyasztott ebéd után az édesanyák, édesapák autóbuszra szálltak, és Pavlekovics Ferenc pasztorális helynök, valamint Kajtár Edvárd, a Központi Szeminárium spirituálisa kíséretével a közelmúltban felújított ősi Mária-kegyhelyre, Máriagyűdre zarándokoltak. A zarándoklatot a szülők a közös élmények mellett gyermekeik, a pap- és kispap fiak szolgálati hűségéért, erejéért, kitartásáért ajánlották fel. Lélekben ismét bejárták azt a belső utat, zarándoklatot, amelyet korábban már – hol visszafogottabb, hol erőteljesebb formában – megéltek.
A búcsújáró helyen Rosner Zsolt, a templom plébánosa fogadta a csaknem ötvenfős csoportot. Miután áthaladtak a szentkapun, Mária-köszöntőt énekeltek a Szűzanya tiszteletére. A templomban Edvárd atya vezetésével hangzott el a rózsafüzér dicsőséges titkainak imádsága. A zarándokházban záruló program után mindnyájan abban a reményben indultak vissza Pécsre, hogy az idei – immár harmadik alkalommal megtartott – összejövetel után jövőre ismét sort kerítenek egy közös, imádságos együttlétre.
A történetek egyediek, de akár párhuzamosan is megeshettek volna egy-egy ember életútjának rengetegében. Pláne akkor, ha ez az életút – akár kisebb-nagyobb kitérőkkel tarkítva – egy papi pálya sodorvonalán halad, de a célt, Isten szolgálatát nem téveszti szem elől.
Amikor megcsillant szeme sarkában a könny, nem tudtam mire vélni szomorúságát, hiszen eddig csak mosolyogni láttam. Edvárd atya imádságos elmélkedését hallgattuk. A papsághoz vezető utak hol örömteli, hol küzdelmesebb szakaszairól beszélt. Arról a zarándokútról, amit lélekben tesz meg a fiatal, döntésétől a papszentelés ünnepélyes pillanatáig.
Az anyák és apák visszagondoltak minden szülő közös tapasztalatára, gyermekük elhatározására, majd elindulására, függetlenül attól, hogy miképpen élték meg az elválást. Annak idején némelyek meglepetten, mások örömmel keresték az okokat, nem értették miért, miért éppen velük történt meg ez. De azt is tudták, vagy talán a lelkük mélyén érezték, hogy el kell engedni a fiukat, kövesse a maga útját.
A pappá válás ösvényén megtett lépések, az elsőtől az utolsóig, legalább olyan fontosak, mint a szentelés. A szemináriumi találkozások, a társak, a tanárok támogató segítsége nagyon sokat számít abban, hogy a fiatal miképpen tudja elengedni régi kapcsolatait, családját, megszokott baráti körét, s a tanulmányai idején kialakult új ismeretségek mennyire lesznek tartósak az életében. A növendék lassan lecsendesedik, világa letisztul, fokozatosan megérik, mint a gyümölcs, hogy alkalmassá váljon a papi szolgálatra. Meg kell tanulnia imádkozni, hiszen a papság elsősorban nem egy feladatról szól, hanem egy bensőséges, bizalmas kapcsolatról Jézus és az ember között. A pappá válás ez alatt az embert formáló, átalakító belső zarándokút alatt történik meg, amelyre a szentelés teszi fel a koronát. A szentelésnél már nem ugyanaz az ember térdel a püspök előtt, mint aki bejelentése után otthagyta a szülői házat.
Nemcsak a hallottak, a már egyszer átélt élmények felidézése „ütötte szíven” Tarnai Marikát, hanem a mellékoltárnál felfedezett hímzett terítő is. Az ő terítője, amit egy korábbi zarándoklaton épp a templom előtt fejezett be és az orgonista feleségének ajándékozott. Ez a terítő most már a kegytemplomot, az ide látogató közösségeket szolgálja tisztaságával, szépségével. Szimbolikusan, mint a fehér abrosszal letakart asztal, amit körbe lehet ülni, közösséget teremt, hiszen körbeállják, megcsodálják az emberek. Kegyelmi ajándék számára ez az élmény, mint ahogyan fia egyházi szolgálata is az volt. „Éreztük, hogy a Jóisten szolgálatára készülődik, csak azt nem tudtuk, hogy milyen irányba indul majd el. A szerzetességet vagy a világi papságot választja-e. Most ő a villányi plébános.”
A papszülők találkozójának kezdeményezője, Nyúlné Révfalvi Ildikó tekintete mindenütt jelen van. Felhívja a figyelmünket arra, hogy érdemes gyakran ellátogatni erre a békességet, megnyugvást, szépséget sugárzó szent helyre. Ezt tették őseink, s ebben a zaklatott világban nekünk is szükségünk van Mária közelségére, Isten jóságára. Ő csak a gyerekei hivatásának ébredezésekor kezdett el közeledni a hithez. Felidézte kisiskoláskori élményét, amikor plébánosa kérését, hogy hívják el barátaikat is a hittanórákra, komolyan vette. A lakókörnyezetükben minden házba bekopogott, és kérte a szülőket, járassák hittanra a gyermekeiket. Két nappal később a munkahelyi vezetője választás elé állította az édesanyját – munkakönyv vagy hittan. (Máris az ötvenes évek szocialista világába csöppenünk.) A kérdés brutalitása rányomta bélyegét a család életére. A tehetséges kislány orosz–magyar szakon végezte el az egyetemet, még a Szovjetunióban is fejleszthette a nyelvtudását. De mit ad Isten, beleszeretett egy hívő, katolikus fiúba, aki annak rendje-módja szerint a gyerekeiket vasárnaponként elvitte a templomba. „Én meg csak integettem utánuk!” – emlékezik vissza a történtekre. Ikergyermekeiben idővel elkezdett pislákolni a hivatás lángja… Kislányának 2008-ban volt az örökfogadalma. Rómában tanult fiát pedig 2006-ban szentelték, jelenleg ő a magyarszéki plébános. „Orosz–magyar szakos tanárként, KISZ-vezetőként, pap és szerzetes gyerekek édesanyjaként felnőttkoromban lettem elsőáldozó, Bíró püspök atya bérmált. Most nyugdíjas tanárként hittanórákat tartok, bibliakört vezetek. Én aztán meggyőződéssel hirdethetem másoknak is, hogy van remény! Mi ez, ha nem Isten humora az életünkben?” Harmadik gyermekük hamarosan doktori vizsgát tesz pszichológia szakon.
Fekete Tibor egyik fia is papnak készül, jelenleg negyedikes a Központi Szemináriumban. „Nem volt egyszerű elfogadni egy ilyen döntést”– mondja elgondolkodva. Ám végül tudomásul vette és tiszteletben tartotta Isten meghívását, hiszen mint mondja, „az ő akarata volt, hogy így történjen”. Édesapja is pap szeretett volna lenni, de – ahogyan a nagynénje mesélte – a háború utáni áttelepítések időszakában ez a vágya nem valósulhatott meg – idézi fel a családi legendát az édesapa. Zoltán fiuk idegenforgalmi szakembernek készült. Már a vendéglátásban dolgozott, amikor meghívást kapott a papi pályára. Lám, a Gondviselés különös útjai végül csak célba vezetnek. Ha nem a nagyapában, akkor egy későbbi nemzedékben. A Fekete családnál az unokában valósult meg a Jóisten akarata.
„Én is úgy gondoltam, hogy akkor lesznek boldogok a gyerekeim, ha Isten akaratában vannak” – kapcsolódik beszélgetésünkbe Czopf Józsefné. – Öt gyermek – két orvos, egy gyógypedagógus, egy ferences kisnővér és egy pap – édesanyjaként, s tizenöt unoka nagymamájaként hálás öröm tölt el, hogy helyükön vannak a gyermekeim, és boldogok a hivatásukban” – mondja büszkeséggel.
„Mi soha nem tapasztaltuk azt, hogy egyedül vagyunk – viszi tovább a szót Ildikó asszony. – A pap fiát nem veszíti el az ember, neki a családja mindig mi maradunk. Egy egészséges büszkeség él a szívünkben, mert látjuk, milyen sok ember ragaszkodik a fiainkhoz, segítik, szeretik őket a hívek.”
A mosolygós szemű Ági néni, Pavlekovics Jánosné nyolcvannégy évével a zarándokcsoport rangidős tagja. Személyiségének természetessége, derűje kisugárzik mindenkire, aki csak a közelébe kerül. „Az idén nyáron lesz harmincöt éve, hogy fölszentelték a fiamat. Úgy vettem észre, hogy az évek múlásával egyre jobban szereti a hivatását, mi pedig a férjemmel a világ legboldogabb édesanyja és édesapja vagyunk” – mondja.
Edvárd atya – akinek szülei szintén részt vettek a találkozón – a kezdetek óta lelkivezetője a csoportnak. Azt tapasztalta, hogy a szülők várják, igénylik azokat az alkalmakat, amikor megoszthatják „sorstársaikkal” örömeiket, nehézségeiket. „A szülők egyfajta természetességgel kezelik ezeket a helyzeteket, s ez például szolgálhat nekünk, papoknak is, akik nemegyszer nehezebben építjük ki egymással a kapcsolatainkat” – fogalmaz a spirituális.
A szülők lélekben visszatértek fiuk hivatásának gyökereihez. Azért imádkoztak, hogy gyermekük megőrizze a megújulás képességét, könnyű lélekkel tudja elengedni azt, ami papi élete során nem válik hasznára, vagy kifejezetten káros számára. Legyenek jó kapcsolatai, pap barátai, ápoljon jó viszonyt a püspökével, akinek engedelmeskedni nem mindig könnyű, hiszen a feladat olykor nagy kihívás elé állítja az embert, és félelmet vált ki belőle. Fohászkodtak azért is, hogy fiaik testben és lélekben egészségesek legyenek, s tegyék azt, amit a Jóisten az egyházon keresztül kér tőlük.
