Hogyan is kezdődött? Egy barátom, osztálytársam ösztönzésére jelentkeztem én is a pannonhalmi bencésekhez. Mégpedig az iskola szigorú igazgatójánál, a következő meg szólítást firkantva mondandóm fölé levelemben: „Kedves Jó Hugó Úr!”
Vályi Hugó igazgató, ha eszébe jut ez a levél, alighanem még most is jót derül rajta. Csak most már odafönn, egy felhő szélén ülve, zsolozsmázva vagy elmélkedve. Később bizalmas emberi és lelki kapcsolatba kerültünk, amin több osztály- és iskolatársam is mélyen elcsodálkozott, talán meg is botránkozott. Jó, ha meg nem vetettek érte. Pedig nem jelentett ez számomra semmiféle előnyt a tanulmányok szempontjából, hiszen nem tanította az osztályunkat. Mindenesetre az alakulóban lévő, helyét kereső, tépelődő kamasznak, aki akkor voltam, rengeteg bátorítást, biztatást nyújtott férfias, atyai erejével, s ez máig ható élmény és iránymutatás számomra. A jelentkezés az iskolába akkoriban, 1960-ban nem volt kis léptékű döntés: általunk akkor fel sem mért egzisztenciális és politikai kockázattal járt, mind a diák, mind a család számára. Arról nem is szólva, hogy a hatvanas évek elején az a havi ötszáz forint, amelyet az ellátásért hozzájárulásként fizetni kellett, nem kismértékben terhelte meg az otthoni költségvetést. Nem köztudott, hogy a nyolc felekezeti iskolát „pártunk és kormányunk” kirakatképpen hagyta meg, demonstrálva a Nyugat felé: márpedig itt vallásszabadság van. Csak éppen normatív támogatást nem nyújtott ezeknek az intézményeknek. Taníttatásunkat, ellátásunkat, az iskolák fenntartását a Vatikán, a külföldi szerzetesi közösségek és a karitatív szervezetek adományai fedezték. Anyám és nővérem, akik neveltek és gondomat viselték, csak a gimnáziumból érkezett válaszlevél alapján értesültek döntésemről, és természetesen a havidíjról is. Örök hála illeti őket azért, hogy szinte mérlegelés nélkül vállalták ezt a terhet, miután első ámulatukból felocsúdtak.
Bekerültem hát Pannonhalmára, és elkezdődtek a munkás, tanulással töltött hétköznapok. Leírhatatlanul nehéz volt megszokni a rendet: a napirendet, a környezet rendjét, a tanítás és tanulás színvonalát, a távolságot az otthontól és a hozzátartozóktól. A legnehezebb mégis a bezártság volt: az első csaknem négy hónapban még a faluba sem mehetett le senki. Reggel hattól este fél tízig az élet minden pillanata ott zajlott a hegyen, egy viszonylag népes, mégis zárt közösségben, ahol – kis túlzással – minden, az öröm, a bánat, a jutalom és a büntetés is a tanulás volt, hétvégi pihenéssel, lelki elmélyüléssel kiegészülve. Egy tizennégy éves gyermek számára nem akármilyen megpróbáltatás ez. Pannonhalma e tekintetben bizony meghaladta a másik hét társiskola keménységét. Ezek persze nem panaszok, nem a keserűség hangjai, csupán tárgyszerű megállapítások. Mindenkinek jogában állt feladni, iskolát váltani, elmenni, ahogyan jó néhányan meg is tették. A folyamatos munka, a hatalmas tudású tanárok, a sport, a hamar testvérivé kovácsolódott osztályközösség azonban gyorsan feledtették a bezártság kínjait. Vályi Hugó mellett óriási egyéniség volt a helyettese, Faggyas Edvin is. Amikor harmadévben már harmadízben kapott dohányzáson az osztályfőnököm, és így komolyan felmerült az iskolából való kizárásom lehetősége is, hozzá küldött az igazgatói irodába: döntsön a sorsom felől. Faggyas Edvin azonnal átlátta a helyzetet, szó nélkül elém tett egy négyoldalas kiadványt, hosszú szövegekkel, képekkel és képaláírásokkal. A brosúra a dohányzás ártalmait taglalta.
– Holnap ilyenkor felmondod. Szóról szóra. Ezenkívül természetesen az órákra is fel kell készülnöd.
Másnap, amikor jelentkeztem nála, megkérdezte:
– Tudod?
– Tudom.
– Elmehetsz – mondta.
Egyébként maga is szenvedélyes dohányos volt. És arany ember.
Bajtai Oros hittanár. Akkor még nem tudtuk, hogy egy ablak nélküli szobában, zárt ajtók mögött barátságtalan emberek, akik az idő tájt úgy beszélgettek ügyfeleikkel, hogy csak náluk volt gumibot, egy rosszul sikerült emberkísérlet során összetörtek a veséjében egy üvegkatétert. Baj tai Oros hátralévő éveit így élte le, kínok között. És így tanított. Senki sem értette, hogy az egyébként rendkívül nyájas, mosolygós, nagy humorú ember arca miért torzul el időnként egyik pillanatról a másikra az óra alatt. Tavasz felé, amikor az osztály már nehezen volt fékezhető, egy ilyen fájdalmas pillanatában borús arccal végighordozta tekintetét a társaságon, és így szólt:
– Jól fésült uraim, ugyan mit tudnak maguk a való életről?
Nagy csend támadt ezután, és balsejtelem. Annyira váratlan és hozzá nem illő volt ez a mondat.
Csóka Lajos és Karsai Géza. Előttünk sem titkolva szakmai vitájukat és annak tudományos részleteit, hosszas és alapos levéltári kutatást folytattak Anonymus kilétére vonatkozóan, s eközben időnként vaskos, de szalonképes jelzőkkel illették egymást. Az embernek később, amikor már módja nyílt az összehasonlításra, az az érzése támadt, hogy középiskolás korában járt egyetemre, s majd csak azután végezte el a középiskolát. Ezek az élmények egy életre szólnak, nem lehet és nem is kell kitörölni őket az emlékeinkből.
Cziráki László atya, a magyar nyelv és irodalom tanára. A tankönyveink olyanok voltak, amilyenek az élő és működő szocializmusban egyáltalán lehettek. Egy rettenetes mondat, amely a két háború közötti irodalmunkat méltatta, máig itt bűzlik a lelkemben: „Ezt az időszakot a sekélyes irodalmi művek dömpingje jellemzi, nevezetesen Zilahy Lajos, Nyirő József, Tormay Cécile, Mécs László és mások írásai.” Könyvjelzőt helyeztem ehhez az oldalhoz, majd átvonultam a főmonostorba, amely akkoriban idősotthonként is szolgált, és ott megmutattam személyesen az egyik említett szerzőnek, Mécs Lászlónak. Ő kedvesen, megértően mosolygott, de nem szólt egy szót sem. Ám ha már ott jártam, dedikáltattam vele A kankalin című versét. E becses emléket aztán a sok költözés valamely szellője vagy egy szenvedélyes gyűjtő ismerős elsodorta tőlem.
A fentiek okán Cziráki László, különösen az utolsó évben, feleletként kizárólag a saját műelemzéseit fogadta el, amelyeket rettentő sebességgel diktált, és természetesen szóról szóra kért visszaadni.
Íme, egy újabb élesen kirajzolódó kép a múltból: Cziráki László a noteszében lapoz. (Naplót sosem láttunk nála.) Az osztály némán figyel, számolja a noteszlapokat, valóban hallani a légyzümmögést. Ekkor mély, hatalmas, méltóságteljes hangon megkondul a bazilika harangja. U. Béla felugrik.
– Elvtársak, mondjuk el az úrangyalát! (Ezt a fordulatot sohasem hagytuk ki.)
Az osztály feláll, László atya elmosolyodik. Keresztvetés. „Az Úr angyala köszönté… ” S a felelés feszültsége elillan.
Másodévesek voltunk, ami kor október 23-án a fölöttünk járó osztály ünneplőben jelent meg az első órán. Elénekelték a Himnuszt, majd néma csendben és rendben felvonultak a hálószobáikba, átöltöztek „hétköznapi ruhába”, s aztán megkezdték az első órát. Ami ezt követően történt, néhány hét múlva, az a magyar történelem kevéssé dicsőséges lapjaira kívánkozik. Ekkor vált kétségbevonhatatlan ténnyé, hogy minden osztálynak megvan a maga „téglája”. Voltaképpen mindegy is, hogy az illető jelentett- e, vagy csak megírta levélben az esetet: mindenki tudta, hogy a leveleinket, a bejövőket és a kimenőket is, elolvassák. Hamarosan óriási botrány kerekedett: vizsgálat, kihallgatás, majd életek kettétörése. Vályi Hugó igazgatót Győrbe száműzték, eltiltották a tanítástól. Szabó Zerind történelemtanárt, akinek az óráján az eset történt, az egyik vecsési plébániáig űzték – Vecsés népe ma is imába foglalja a nevét –, ő sem taníthatott többé. Néhány éve halt meg hosszú szenvedés után.
D. Á. nyelvtanár. Feltehetően a megannyi zaklatás és a világi környezet hatására elhagyta az egyházi rendet, családot alapított, gyermekei születtek. Pápai felmentést kapott, majd megözvegyült. Ma egy kisvárosban él, nyugdíjas szakszervezeti munkásként…
Akik az október 23-i megemlékezést megszervezték, azokat az ország összes középiskolájából kitiltották, s borús kilátásokkal tekinthettek nagykorúságuk elé. Ám végül megmentette őket az 1963-as általános amnesztia.
A megemlékezést szervező diákok egyike egyébként egy Cserháti nevű fiú volt, a másikat Szentmihályi Szabó Péternek hívják. Nem kérkedik e tettével, de megérdemli, hogy megemlékezzünk bátorságukról. Igaz, a következményekkel nem számolhattak.
(Következő lapszámunkban folytatjuk.)
