Megszokhattuk, hogy a vonat- és a villamossínek párhuzamosan futnak egymás mellett. Elképzelhetetlen, hogy másképp is lehetne. Ám nem mindenki gondolja ezt így. Meghökkentő módon Orosz Istvánnál találkozik egymással a két sín, és nem a végtelenben. Hoppá! Ez már döfi! – mondhatnánk. Minden szokatlanság, ami nehezen elfogadható, általában zavarja a komfortérzetünket, és azonnal azt mondjuk rá, ez nem így van a valóságban… Ám Orosz Istvánnál a környező és a tágabb világról alkotott legtöbb kép, bizony, szokatlan, bizarr, szinte földöntúli. Művészetében keveredik a realisztikus ábrázolás a szürreálissal. A látható világ nála gyakran szó szerint a feje tetejére áll.

A múlt év végén megjelent legújabb kötetem, az Isten lehettél volna című regény számomra is szomorú jelenettel kezdődik: Commodus tépelődik a jövendőről a nagy előd, Marcus Aurelius ideiglenes sírjánál, Vindobonában, azaz a mai Bécsben. Valóban megindultam ezen írás közben, hiszen immáron négy regényen át követtem a nagy császár életét, igyekeztem a személyiségét analizálni, cselekedeteinek indokot találni, és felépíteni őt, mint hús-vér embert.