A francia filmgyártásról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy válságban van. Tragédiában, komédiában, művészfilmben és mindezek keverékében egyaránt nincs hiány, ha a Lumière fivérek szellemi utódai veszik kezükbe a kamerát.
Furcsa módon a mai világban ritkán jut eszünkbe a hősiesség, az önfeláldozás, a közösségért vállalt áldozathozatal. Pedig minden kornak megvannak a hazafiai. A Magyar Nemzeti Galéria Hősök, királyok, szentek című kiállítása azoknak állít emléket, akik sorsfordító módon befolyásolták a magyar történelmet, sokszor még akkor is, ha végül a túlerővel vagy az álnoksággal szemben elbuktak.
Senkinek rosszért rosszal ne fizess.
Áldást mondj arra, ki ártana neked.
Ha ellenséged megéhezik, teríts meg neki,
ha szomjazik, tenyeredből itasd.
Elönt bennünket a múlt, a tegnap,
az iménti pillanat.
Közös nevezőnk a méltánytalanság.
a szegények lent
a tehetősek fönn
az igénytelenség alant
az intellektualizmus fennen
A lélek is földrengést szenved,
ömlik, sodródik minden álom.
Önmagunk legyőzése lassan
túllép az emberi határon.
Charles Dickensről igen korán, az 1920-as évek végén, még az elemi iskolában hallottam először. Hitoktatóm, Szücs Sándor beszélt róla, aki többek között arról volt nevezetes, hogy az első betűtől az utolsóig kívülről tudta Az ember tragédiáját.
Angliában jártam a nyáron. Londont szerettük volna látni, Shakespeare nyomát kutatni. A Westminster apátság ezeréves múlttal szembesített. Sóvárogva gondolhattam, Vas István nagyszerű versét is felidézve, a mi ezer évünkre, a mi feldúlt, megsemmisült királysírjainkra.