A magyar országgyűlés hazánk gazdasági lehetőségeihez mérten támogatni kívánja a máriapócsi nemzeti kegyhelyet és a görögkatolikus egyházi örökség megóvását – olvasható abban a kormánypárti határozati javaslatban, melyet február 14-én nyújtott be kilenc képviselő a parlamentnek.
Megilletődöttség, öröm és aggodalom egyszerre volt érezhető Kulcsár Éva köszöntő szavaiban február 11-én Pozsonyban, amikor a ferences világi rendiek nevében nagy csokor vörös rózsát nyújtott át Halkó Józsefnek abból az alkalomból, hogy papjukat a pápa pozsonyi segédpüspökké nevezte ki.
„Nézze, uram – mondja a gyógyfürdőben a szekrényemet nyitó kabinos, a fejével balra bökve –, nézze, ott öltözik a rendszerváltás!” Odatekintek: három férfi társaságában egy negyvenöt éves, átlagos külsejű fazont látok, éppen nadrágot húz, közben lazán poénkodik, röhögcsél.
Miközben a sajtó rendszeresen közöl híreket a BKV közeli összeomlásáról, valamint arról, hogy a főpolgármester nagyobb áldozatvállalást kér a budapesti polgármesterektől, addig a különféle helyi adók befizetésének határideje szintén közeledik. Ezt abból is érzékelem, hogy a héten levelet hozott a postás a Fidesz oktatási politikusa által vezetett önkormányzattól.
Hovatovább a rosszcsont gyerekeket is azzal fogják ijesztgetni, hogy Görögország sorsára jutnak, ha megnőnek. Október óta tárgyalnak az Európai Unióban a délkeleti állam újabb megsegítéséről, egy kétszázharmincmilliárd eurós mentőcsomagról. Érthető, hogy a legjobban terhelt Németország pénzügyminisztere egyezkedés közben idegesen feltette a kérdést: mi lesz, ha Görögország megint csak elnyeli ezt a pénzt is?
A közelmúltban több internetes levelezőlistán is megjelent Hankiss Ágnesnek, a Fidesz európai parlamenti képviselőjének a levele A lopakodó vádaskodás piszkos eszköz címmel. Az írás képviselőtársaihoz szól, ám tartalma minden magyar állampolgárt érint, ezért is kerestük meg a levél szerzőjét.
Várjuk olyan olvasóink jelentkezését, akik szívesen csatlakoznának az Új Ember sajtóapostoli munkájához. Több évtizedes tapasztalatunk, hogy a katolikus sajtó terjesztése, kiadványaink, szóróanyagaink eljuttatása régi és reménybeli új olvasóinkhoz a papság munkáját segítve, a hívek közreműködésével valósulhat meg a leginkább.
Szökőévben születtem, március 2-án kora délután, vagyis csupán másfél napon múlt, hogy nem szökőnapon – legalábbis hosszú éveken át így tudtam, mert szüleim és általában a felnőttek ezt mondták. A köztudatban csakugyan az él, hogy a négyévente tartott szökőnap február 29-e. Ez azonban téves állítás, a szökőnap ugyanis február 24-e.