Fotó: Vargosz Gábor
A protestantizmus sokak számára összekapcsolódik a puritánsággal. Miért nem puritán a kiállítás?
– Ért minket olyan kritika, hogy a kiállítás túlságosan csillogó, olyan, mint egy egyházi kincstár. Valóban az is, az egész Kárpát-medence kincstára. A magyarországi reformációról soha nem rendeztek még kiállítást, amely ilyen széles kitekintést nyújtott volna. Távoli helyekről, igen nagy területről érkeztek hozzánk tárgyak Erdélytől egészen a Felvidékig. Fontosnak tartottuk, hogy ne csupán múzeumi darabokat mutassunk be, hanem az eredeti helyükről hozzunk el ma is használatban lévő kelyheket, keresztelőkancsókat, bibliákat, úrasztali terítőket. Ha egy tárgy minden szempontból hiteles, akkor nem mondható rá, hogy nem része a puritán örökségnek. Annak idején a közösségek legjelentősebb tárgyai voltak ezek, fontosnak tartották, hogy áldozzanak rájuk. A közösség összetartozásának és túlélésének látható jegyei voltak.
Minden tárgyat gyülekezetektől kölcsönöztek?
– Szinte mindegyiket, a könyvek kivételével. Azok jelentős része nagy könyvtárak gyűjteményéből származik, az Országos Széchényi Könyvtárból vagy a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárából. De kaptunk köteteket az Evangélikus Országos Múzeumból is, a Ráday-gyűjteményből, Sárospatakról, Pápáról is. A tárgyak többsége azonban gyülekezetekből érkezett. Legalább ötven közösség adott kölcsön különböző tárgyakat, eszközöket, amelyek ma is használatban vannak. Olyannyira, hogy például az egyik ezüstkannát vissza is vitték Kecskemétre a konfirmáció idejére. A kiállítás jellegzetessége, hogy a bemutatott darabok nem múzeumi tárgyak, sokszor szó szerint az úrasztaláról jöttek, és nem egy esetben máig ott őrzik őket, ahová eredetileg készültek, még évszázadokkal ezelőtt. Fontos megemlíteni, hogy nagyon sok új anyaggal is találkoztunk a gyűjtés során. A rendszerváltás óta sokkal szabadabbá vált a kutatás, és ez nem- csak Magyarországon érezhető, hanem Szlovákiában vagy Erdélyben is.
A kiállítás vázát a falakon lévő négyzethálószerű tárlók alkotják. Mi alapján válogatták ki az azokban elhelyezett tárgyakat?
– Az egész Kárpát-medencét szeretnénk megjeleníteni ezzel a válogatással, s bemutatni, hogy a reformáció évszázadában és a XVII. században hogyan jöttek létre egyházias formák, miként alakult át a liturgia, hogyan formálódott a tárgyi örökség a reformáció hatására. Azért helyeztük a kiállítási darabokat négyzethálóba, hogy ezzel is kifejezzük, a reformáció nem egymástól elkülönülő utakon halad, hanem egy hálózat, amelyet emberi, gazdasági kapcsolatok alkotnak. Nem az elválasztást hangsúlyozzuk ezzel, hanem azt, hogy milyen különbségek vannak egyes tájegységek között. A tárlóban például üresen hagytunk egy négyzetet. Ennek oka kettős. Kárpátaljáról nem tudtunk tárgyakat kölcsönözni, de mindenképpen szerettük volna megjeleníteni valamiképpen, hogy az ott élők is részt vettek a reformációban. A hiány szándékaink szerint arra is felhívja a figyelmet, hogy Baranya, Somogy és Zala térségéből a reformáció évszázadából szinte egyáltalán nem maradt fenn tárgyi emlék. Nagyon erős antitrinitárius közösségek éltek arrafelé, de a rekatolizációval eltűnt a reformáció tárgyi öröksége, leginkább csak szövegek maradtak fenn.
A történeti kiállítások gyakran történelmi események vagy személyek alakja köré szerveződnek, itt viszont maguk a tárgyak és az általuk hordozott információk szólítják meg a látogatót. Az egyik teremben mégis felbukkan több neves személyiség, mint például Bethlen Gábor, Bocskai István, I. Rákóczi György. Mi alapján választottak ki néhányat ötszáz év meghatározó alakjai közül?
– Ezeknek a személyeknek a hangsúlyozása azért fontos, mert hatalmi pozícióban voltak, így tudtak tenni az Egyházukért is. Politikai, főúri, családapai szerepük, hitük, egyházépítésük mintaként hatott a saját korukra. A Rákóczi házaspárnak például erdélyi birodalmán túl a Magyar Királyság területén is voltak birtokai. Ezeket egyfajta missziós területeknek tekintették. A fejedelem rengeteg pénzt áldozott erre a célra. Országának emellett politikai súlyt kívánt biztosítani, és hitének fontos bázisát akarta kiépíteni.
Egy kurátor számára – főként, ha történeti múzeumban dolgozó művészettörténész – ritkán adatik meg, hogy ekkora anyagot gyűjthessen egybe.
– Ez csapatmunka volt. Meg kell említenem a Debreceni Református Kollégium Múzeumának és a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Múzeumának vezetőit, Gáborjáni Szabó Botondot és Fogarasi Zsuzsát, illetve az Evangélikus Országos Múzeum munkatársait, Harmati Béla igazgatót, Zászkaliczky Zsuzsát és Kertész Botondot, valamint az Országos Széchényi Könyvtárból Heltay János és a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetéből Zászkaliczky Márton nevét. A látványért pedig Somlai Tibor belsőépítészt illeti köszönet. Egy ekkora kiállítás létrehozásához mindannyiuk szakmai ismereteire nagy szükség volt. De nemcsak a hazai, hanem a határokon túli magyar, szlovák, román kollégák munkája is benne van ebben a gyűjteményben. Az elmúlt évtizedekben rendkívül megélénkültek a reformációval kapcsolatos kutatások, ezek eredményeire is építhettünk, felhasználtuk német, skót és észak-amerikai szerzők munkáit is. Ekkora anyagot egyetlen ember nem is tudna összeállítani. A készülő katalógusunkban pedig még szélesebb lesz a merítés. A kiadvány létrejöttében régészek, művészettörténészek, egyháztörténészek közreműködtek.
Az utolsó teremben egy kortárs műalkotás is látható, Benczúr Emese képzőművész munkája. Milyen szempontok alapján kérték fel éppen őt?
– Már a kezdetektől gondoltunk arra, hogy a kiállításon szerepeljen egy kortárs alkotás is. Ha ötszáz évről beszélünk, akkor szükség van a mai kor megjelenítésére is, hiszen nem csupán a múltra tekintünk vissza, a reformáció jelenleg is hat az életünkre. Benczúr Emesét közösen választottuk. Sokat beszélgettünk vele, és már ismertük a munkáit, amelyekben fontos szerep jut a textualitásnak. Nem a vizualitás felől közelíti meg a dolgokat, hanem egy gondolati tartalomnak ad formát. Ragyogj című műve a kiállítás előtti napokban készült el. A művész maga is részt vett a tárlat összeállításának folyamatában, figyelemmel kísérte a munkánkat, tulajdonképpen ő is kurátorként működött. A reformációt nem egy politikai-gazdasági hanyatlás vagy erjedés termékének látjuk, hanem a nagyon sokszínű és erőteljes késő középkori vallásosságból eredő folyamatnak, amelyben a központi kérdés az üdvösség. Ha hívő az ember, ha nem, ha protestáns, ha katolikus, ha zsidó vagy ha iszlám hitű, az üdvösség kérdése biztosan foglalkoztatja. Hogy mi a szerepünk, a feladatunk a földön, és mi lesz azután, ez a kérdés senkit sem hagy hidegen. Benczúr Emese nagyon jól megjelenítette ezt. A háromezer aranyszínű láncból álló alkotás, amelyben a „ragyogj” felirat tűnik a szemünk elé, azt fejezi ki, hogy a kegyelem sohasem passzivitást jelent, hanem a „ne csak olvassátok az igét, hanem cselekedjétek is” parancsát. Ennek a mai, kortárs alkotásnak a művészettörténeti gyökere olyan mélyre nyúlik vissza, mint a reformációé.
Ha valaki csupán kíváncsiságból tér be a múzeumba, mindenfajta protestáns kötődés nélkül, vagy éppen kifejezetten azért, hogy protestáns gyökereit még jobban megismerje, az értékes információkon túl vajon lelkiekben is gazdagodhat-e a kiállítás által?
– Mindenképpen. Az egyik tárgyon ott látható a felirat, hogy 1622-ben a füredi eklézsia számára készíttette a tihanyi kapitány, mellette pedig az olvasható, hogy ez a tárgy ma is a balatonfüredi reformátusokat szolgálja. Ennek érezhető ereje van a látogató számára, élővé teszi a kiállítást. Az ábrázolások, a szövegek megérintik az embereket. A lelki épülésben segíthet akár a Somogy megyei Torvajról érkezett, máig működő orgona is. Egy alkalommal a Debreceni Református Kollégium diákjai érkeztek hozzánk, és az orgona mellett rákezdtek a 42. zsoltárra. Az egész látogatósereg megrendülve hallgatta az énekszót. Ezért hangsúlyozom, nagyon fontos az, hogy a helyükről hoztuk el a tárgyakat. Ha megnézzük a többi négyzethálós tárlót, van olyan, amelyikben csupán egy-egy íróhoz kapcsolódó ereklyeszerű tárgy van, de a mellettük szereplő szövegek fontos üzenetet hordoznak Babitstól, Móricztól, Adytól, Esterházy Pétertől. Az életfolyamatokhoz kapcsolódó tárgyak: keresztelés, haldoklók életgyónása, lelki segítése, ezek mind olyanok, mint egy-egy krónika. A sok-sok történetet az identitás építőelemeiként mutatjuk be. Az üldöztetésről, a gályarabok sorsáról, a megszabadulás élményéről és a türelmi rendeletről is beszélünk ebben a kontextusban. Ha kronologikusan mondanánk el mindezt, akkor csupán egy távoli történet lenne, amely mindentől független. Így viszont világossá válik, hogy ha nincs türelmi rendelet, akkor nem biztos, hogy ennyi protestáns lenne a mai Magyarországon.
Minden korosztályt meg lehet szólítani egy ilyen kiállítással?
– A Reformáció Emlékbizottság, a kiállítás anyagi hátterét biztosító szervezet azt kérte, hogy állítsunk össze a tárlatról egy olyan segédanyagot, amelyet később, a kiállítás bezárása után a hitoktatásban is használni lehet. Azzal, hogy a tárlatnak a Nemzeti Múzeum adott helyet, vállalnunk kellett azt is, hogy mindenkit megszólítunk. A cél az, hogy az egész nemzetre, sőt az egész Kárpát-medencére érvényes történeti magyarázatot mutassunk be, tehát nem lehet kizárólag a protestánsokhoz, a hívőkhöz szólni, illetve egyik vagy másik korosztályhoz. A fiatalabbak érdeklődését például digitális megoldásokkal lehet felkelteni. Az egyik teremben Hans Kemmer Bűnbeesés és Megváltás című művét segít értelmezni egy, a látogató közreműködésére épülő alkalmazás. Szélesebb körhöz szól a református és az evangélikus gyülekezeteket bemutató interaktív térképünk is, amelynek létrehozásához már korábban kértük a közösségek bemutatkozását. Még nem teljes a gyűjtemény, továbbra is várjuk a protestáns gyülekezetek digitális portréit, történetük leírását.
(Az Ige-idők – A reformáció 500 éve kiállítás november 5-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Múzeumban)
