Összetartozunk

A bejáratnál megtudtam, hogy spanyol nyelvű esküvő van odabent. Belépve hatalmas tömeg fogadott. Oldalt özönlöttek a turisták, a főhajóban pedig zajlott a szertartás. Amikor vége lett, azt hittem, kiürül a templom, de tévedtem. A legtöbben már a dévai gyerekekre, Csaba testvér szentmiséjére és a csíkszeredai Role együttes énekeire vártak. A százhetven gyerek és a budapesti hívek közt alig tudtam leguggolni, hogy fotózni tudjak. Bevonulás után Böjte Csaba köszöntötte az egybegyűlteket. Egyszerű szavakkal, ám annál több hittel, szeretettel, hálával az anyaország döntéséért. A legmesszebbről, Pusztinából érkezett kislány verset mondott, majd elkezdődött a szentmise. Énekei a XVII. században, Csíksomlyón élt ferences szerzetes, Kájoni János imádságainak feldolgozásai voltak. Böjte Csaba homíliájában a szeretetről, a történelmünket végigkísérő befogadó barátságról, Trianon tragédiájáról beszélt, hangsúlyozva, hogy a szeretet, az egymás iránti megbecsülés Istentől kapott ajándék, amely nem fejezhető ki pénzben. A szentmise alatt a kisebb gyerekeket az első sorokban ülők ölbe vették, hogy ne kelljen állniuk. Akármelyikükre rápillantottam, rám mosolygott. Néztem a nagyobbak tiszta, szép népviseleti ruháját, amely jelezte, honnan érkeztek. Észrevettem, hogy van, aki lakkcipőben, más bakancsban, de akadt olyan is, aki téli hótaposójában állt a bazilika oltára előtt a lépcsőn. A szentmise végén a ferences alapítvány küldöttsége ajándékkal kedveskedett az anyaországiaknak. Verseket mondtak és énekeltek a fiatalok, és ezzel nem csupán a meghatódásra könnyen képes idős nénik szemébe csaltak könnyeket. Ünnep, a nagy család ünnepe volt ez a bazilikai találkozás az alapítvány ötvenhat házából érkezett gyerekekkel és a csíkszeredai zenekarral. Ezután, a köszönet jeleként a gyerekek egy-egy fehér rózsaszállal kedveskedtek a jelenlévőknek, Böjte Csaba pedig külön köszöntötte Mádl Dalmát és férjét, Mádl Ferencet, egykori köztársasági elnökünket. Végül pedig himnuszok csendültek fel, köztük természetesen a székely himnusz is.

Hazafelé indultam. A Ferenciek terénél több ember kezében láttam a fehér rózsát. Álltak, vártak a buszra, kezükben a hála, a köszönet, a családi találkozó és az ünnep jelével. Csaba testvér levelének utolsó mondatai jutottak eszembe: „Hiszem, hogy együtt könnyebb és eredményesebb is az az útkeresés, az a munka, mely családjaink életét tovább tudja vinni az új évezredben. Hiszem, hogy a kétezer éve közénk jött betlehemi kisded képes akkorára tágítani szívünket, melyben elfér a népünk, nemzetünk iránti őszinte szeretet és a szülőföldünk iránti ragaszkodás, de a velünk együtt élő nemzetek iránti lojalitás is. Így mi, a Trianon után kisebbségbe szakadt magyarok élő hidak lehetünk, s nem falak, melyek elválasztanak, vagy hideg vasékek, melyek széthasogatnak népeket, országokat.”