Fotó: Merényi Zita
A címben szereplő Ady-verssor jutott eszembe, amikor május 30-án a Szent István-bazilikában részt vettem azon a szertartáson, amelyet államalapító királyunk tiszteletére mutattak be, s amelynek főcelebránsa Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök volt. Minden esztendőben e napon ünnepeljük a Szent Jobb megtalálásának emléknapját, a bazilika kisbúcsúját. A meghívó szerint a szentmisét első szent királyunkon kívül a közelmúltban elhunyt erdélyi református néprajzkutató, Kallós Zoltán, valamint Halmos Béla tiszteletére mutatták be. A plakátokon az állt, hogy folkmise lesz, melyen az ének-zenei szolgálatot a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (LFZE) egyházzene, illetve népzene tanszékének oktatói és hallgatói, a Szent István Énekes Iskola, a Magyar Tekerőzenekar, az LFZE vonósai, a Szent Angéla Budai Ferences Énekes Iskola és Cserta Balázs tárogatós végzik. Orgonán Richter Pál, a zeneművészeti egyetem népzene tanszékének vezetője játszik.
Szent Istvánnak több ereklyéje ismert. Dubrovnikban őrzik koponyájának egy darabját, egy másik fejereklyéjét pedig Székesfehérvárott. Nyilvántartanak még lengyelországi, zágrábi, aacheni, római és bécsi relikviákat is, bár egy részük hitelessége nem bizonyított. Kétségtelen viszont, hogy a legnagyobb tisztelet a budapesti Szent István-bazilikában őrzött Jobbot övezi, melynek története kalandos. A feltételezések szerint a Vata-féle pogánylázadás idején távolították el a testről a jobb kart, amelyet egy Mercurius nevű szerzetes a Berettyó partján fekvő – ma Szentjobb néven ismert – település monostorába menekített. Szent László király, amikor minderről értesült, 1084. május 30-án elzarándokolt a szerzetesekhez. Azóta ünnepeljük május 30-át a Szent Jobb megtalálása vagy átvitele, sőt felmagasztalása ünnepeként.
A folkmise története nem ilyen régi, de szintén kalandos. Aki megélte a szocializmust, talán csak otthon, családi körben hallhatott a régmúltba vesző népi hagyományokról, arról, hogy a magyarság története hány évszázad homályába vész, s hogy a magyarok milyen megpróbáltatások árán őrizték népi kultúrájukat, zenei hagyományaikat, hitüket. A kor mindenkit igyekezett a gyökértelen proletariátus kategóriájába sorolni. A magyarok kiutat kerestek e reménytelenségből. Az 1960-as években szubkultúrák éledeztek az Egyházban is. A Mátyás-templomban 1968. április 14-én, húsvétkor beatmisét mutattak be. Világi téren is mozgolódás volt tapasztalható, Dobszay László és Szendrei Janka 1969-ben megalapították a Schola Hungarica gregorián kórust. 1972-ben kezdett kibontakozni a táncházmozgalom, amelyhez aztán tömegek csatlakoztak. Évszázadok hagyományai éledeztek újra. 1983-ban nagy sikerrel mutatták be az István, a király című rockoperát, amelyben a népi ihletésű zene a gregoriánnal és a rockkal találkozott. Ekkor született meg a folkmise gondolata Halmos Béláékban, hiszen ha van beat-, miért ne lehetne folkmise is.
Hosszú éveket kellett várni, hogy az álom megvalósuljon. Közben Halmos Béla elköltözött az élők sorából, munkáját neves szakemberek folytatták, egészítették ki. A gregorián és népdalos mise több népzenei és egyházzenei szakág kutatási eredményeit egyesítve jött létre. 2017-ben két helyszínen hangzott fel ez a zene: május 30-án Budapesten, augusztus 20-án pedig Székesfehérváron. A Hagyományok Háza biztosította az intézményi és a pénzügyi hátteret. A siker olyan nagy volt, hogy a résztvevők folytatást reméltek. Így született meg az idei esztendőben is a folkmise május 30-án. Ismét felhangzottak az írásban fennmaradt gregorián dallamok és a folklórban megőrzött, a szóbeliségben hagyományozott népi énekek.
Spányi Antal megyéspüspök egykori elődje, Prohászka Ottokár 1893. augusztus 20-án elhangzott beszédét idézte, amelyben a püspök erkölcsi lazulásról, a társadalom széteséséről, beteges nemzedékről, hamis istenek imádatáról beszélt. Szavai ma is aktuálisak. Prohászka püspök arról is szólt, vajon milyen világ lesz Magyarországon beszéde elhangzása után száz évvel. Ma az a feladatunk, hogy ne csupán siránkozzunk az ország, az Egyház sorsán, melynek hajója megroppant, árbóca, kéménye már épp csak látszik. Hitünk legfőbb igazságait megkérdőjelezik, erkölcsi tanításait kevesen követik, gyengülni látszunk. Vannak azonban közöttünk hősök is, akik tanúságot tesznek. A nagy többség viszont elkényelmesedett. Miben bízik ez a nagy többség? – tette fel a kérdést. – Önmagában? A véletlenben? Netán bízhat abban, hogy saját felelőtlensége egyszer majd mégis jobbra fordítja a sorsát? Nem tudjuk, csak keressük a választ, az útmutatásokat, az eligazításokat. De ezért magunknak is tennünk kell – mondta a székesfehérvári megyéspüspök, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgatója. – Eligazodási pontokat kell keresni. A magyaroknak nagy segítséget nyújthatnak a szentjeik, Margit, Erzsébet, Imre, László, s köztük is a legnagyobb: Szent István. Ők reménytelen helyzetben, kudarcosnak ítélt pillanatokban is vállalták a hitüket, Istenhez fordultak, és nem roppantak össze. A magyarok gazdagítják Európát, nem szabad hagyni, hogy földrészünk a mi elmúlásunkkal szegényebbé váljon.
Nehéz szólni a szertartás során elhangzott énekek szépségéről, különlegességéről. Mindenképpen meg kell azonban említenünk az olvasmányt recitáló Erdélyi Lucát, aki a 2016-os Fölszállott a páva győztes énekese volt, valamint a dudásokat és a tárogatón játszó Cserta Balázst.
S végül: milyen volt jelen lenni egy folkmisén? Az ember, amint beszámolóm elején írtam, nem szokott hozzá ahhoz, hogy büszke lehessen magyarságára, népének történelmére, népi kultúrájára. Az is csupán ritkán adatik meg, hogy igazán átérezze az Egyház megtartó erejét, s hogy valóban példaképként, iránymutatóként tekinthessen a magyar szentekre. Ebben a liturgiában mindezt valóságosan átélhetővé tették az ősi énekek, a népi hangszerek, az orgonajáték, a homíliában elhangzottak. A világ minden tájáról érkezett hívők és a templomba betérők – bár a szavakat bizonyára nem értették – erőt, hitet sugárzó magyarsággal találkozhattak, ezt vihetik haza magukkal. Az európai turisták pedig azt, hogy egyelőre nem lesz szegényebb kontinensünk, mert a magyarság él. Még vannak őrzők a strázsán.
