Online kapcsolatban az Úrral

Táncosként is bámulatos tehetség. Gyanítom, színészként ugyancsak felfigyelt volna rá a világ: elég csak a Pitchwill című musicalben nyújtott alakítására utalnom, amelyet néhány éve egy emmánueles nyári táborban láthattunk. Tanít a Nagyboldogasszony Gimnáziumban, és a Kaposvári Egyetem hallgatói is találkoznak az örömhírrel általa.

 

– Honnan ered ez a magas hőfokon égő életderű?

– Vallom, hogy a pap a remény embere. Diakónusi jelmondatom ez volt: „Adjatok hálát mindenkor mindenért” (Ef 5,20). A hálaadás lelkülete széppé teszi az életet, és biztosan jót tesz az egészségnek is. Arosszért is lehetünk hálásak. Bízhatunk abban, hogy Isten még a rosszból is jót tud kihozni. Papi jelmondatom ez lett: „Legyetek tehát irgalmasok!” (Lk 6,36). Úgy vélem, a ma embere csak az irgalom által gyógyulhat.

– Egyértelmű volt a hívás, az Úr érintése?

– Nem akartam pap lenni. Hivatásomat Manilában kaptam, az 1995-ös világtalálkozón, amelyen másodéves francia szakos egyetemistaként, „erősen udvarló állapotban” vettem részt. Óriási élményt jelentett a több millió fiatal és a pápai mise. A nagy találkozót megelőző ifjúsági fórumon hozzászóltam az ifjúság evangelizációjának témájához. Ezután jegyezte meg az egyik jelen lévő püspök: „Belőled még jó pap lesz!” Hevesen tiltakoztam, hiszen a házasság gondolata foglalkoztatott, a nagy család volt az álmom. Egy másik alkalommal a fórum alatt egy brazil szemináriumi prefektus azt mondta: „Remélem, legközelebb egy szemináriumban találkozunk.” A kiengesztelődési esten Ternyák püspök úrhoz mentem gyónni, aki megkérdezte, nem gondolkodom-e a papságon. Mondtam, hogy nem. A négy nap alatt három felszólítást (?) is kaptam, mi több, miután hazaérkeztem, teljesen idegen emberek így fordultak hozzám: „Mondja, maga nem pap?”

– Ki tett rendet ebben a zavarodottságban?
   
– Súgott a Szentlélek, bár sokat töprengtem. Balás Béla kaposvári püspök kispaptoborzójában azt írta: Somogyban némelyik plébánosának huszonhárom faluja van, nyolc-kilenc misét kell hétvégenként mondania. De azt is: hatvanhárom év a papi átlagéletkor ebben az egyházmegyében. Ekkor nyilallt belém: ilyen helyen szükség lehet rám… Beton atya tizenegy esztendeje szentelt fel. Vele a püspöki székház szentelésekor találkoztam először. Vágvölgyi Éva, a Szent Jeromos Bibliatársulat tagja így mutatott be neki: „Kornél egy jámbor gyerek.” Erre Beton atya csak annyit vetett oda: „Nem elég jámbor, mert ha valóban az volna, akkor már jelentkezett volna kispapnak…”

– Mi lett a szerelmes kedvessel? Gondolom, nem örült annak, hogy kosarat kapott, és köddé lett a közös jövő…

– Amikor valóban bizonyossá lett az új szerelem, egy szál fehér virággal a kezemben adtam tudtára szándékomat. Nem volt könnyű ezt a döntést hallania, de ő is nagyon nyitott volt a Szentlélekre. Megtudtam tőle, hogy mialatt én Manilában voltam, édesanyjának azt mondta: „Figyeld meg, Kornél pap lesz.” A Szentlélek neki hamarabb súgott. Egyébként azóta már férjhez ment – sokat imádkoztam, hogy így legyen –, s van két gyerkőce. 

– A szentelés után Párizs következett, egy év káplánság az Emmánuel közösség egyik plébániáján. Hazatérve újabb két évig volt káplán a kaposvári Szent Imre-templomban Varga László atya mellett, ugyancsak emmánueles lelkülettel. Mi a vonzó ebben a közösségben?
  
– Ez egy olyan közösség, amely az egyház iránti szeretetből született, és amelynek a szentségimádás az alapja. Törődik a testi-lelki éhezőkkel, és evangelizál. Mindezt úgy, hogy különböző életállapotúak alkotják. Nagy hangsúlyt kap a dicsőítés. Szimpatikus benne az is, hogy konszolidáltan karizmatikus közösség.

– A „konszolidálton” mit kell értenünk?

– Sallangmentességet. A túlkapások taszítanák tagjainkat.

– A kaposfüredi hívek szerint sikerült felfordítania mindent. Régi beidegződések helyett új szokások honosodtak meg, intenzív hitélet bontakozik széles holdudvarral. Néhány hete ismét itt zajlott az egyházmegyei ministránstalálkozó…
   
– A fiatalos lendület sokaknak tetszik. Felújítottuk a plébániát, a templomon már fenn van az új tető, és elindult a fűtésmodernizáció. Új közösségek alakultak, és jólesik találkozni a több évtized után visszatérőkkel. Hiszem, hogy a szeretet hangja mindenkihez szól. Első péntekenként meglátogatom az időseket, Homokkomáromba is többször elzarándokoltunk már. Azt tapasztaltam, akkor könnyű a pap dolga, ha szereti az embereket, és semmit nem vár viszonzásul. Ekkor ugyanis nem éri csalódás. Ha a hívek érzik, hogy értük történik minden, akkor viszontszeretnek és segítenek.

– A felújításban tevékeny szerep jutott Fábry Sándornak, aki soha nem rejtette véka alá karakteres véleményét és politikai hovatartozását. Jó ötlet volt őt „bevetni”?
   
– Édesapám elsőfokú unokatestvére ő, aki az iskola sportcsarnokában kétszer adott önálló estet a templom javára. Ez több mint kétmillió forintos adományt jelentett.

– A neves showman nem „incselkedik” a hittel, a vallásgyakorlással?
   
– Lehet, hogy nem miatta fog elkopni a pad a templomban, de a szíve a helyén van, és nyitott a vallás iránt. Élő hite van. Talán ebből is adódik, hogy készülünk a kislánya keresztelőjére…

– Nyilván a katedrán is szó esik arról, milyen hatással van életünkre a Szentlélek, s milyen inspirációt kaphatnak tőle papok és világiak…
   
– Az én életemet felforgatta a Lélek. Mielőtt a papi szemináriumba jelentkeztem volna, a városmajori templomban imádkoztak értem. Emlékszem: dalolva, táncolva indultam haza. A mindennapokban a szentáldozásban tapasztalom meg, hogy betölt a Szentlélek. A Lélek hálaadásra, szolgálatra, evangelizációra, imára és alázatra indít. Minden változás, alakulás az ő műve. A papságom is. Arra ösztönöz, hogy mindenkor mindenkire áldást mondjak: arra is, aki az autómat feltörte, arra is, aki a tavalyi rádiós miseközvetítés előtti este elvágta a közvetítőkábelt, és azokra is, akik szeretettel vesznek körül, támogatnak.


   
Segít abban, hogy Isten szemével lássuk az embereket. Jézus a bűnt ítélte el, nem az embert. Ugyanakkor az Úrral online kapcsolatban kell lennünk. Nem lehet megspórolni azt az időt, amelyet Isten kér tőlünk. Akik nem élnek ezzel az idővel, azok másoktól koldulják a szeretetet. Ezért nem képesek feltöltődni, és a szeretet örömét sem tudják továbbsugározni. A Jóisten megengedi, hogy lássam a munkám gyümölcsét, és igazolja: nem hiába fáradozom. Ez nagy erőt ad.

– Isten bőven mérte az Ön számára a tehetséget, hiszen a hívek egy számos területen átlagon felüli képességekkel megáldott pappal találkozhatnak a templomban, de a megszentelt falakon kívül is. Nem tartják „világi hívságnak” ezeket a hobbikat?
   
– E hobbik miatt még senkit nem ért kár. Sőt, igyekszem az általuk kapott örömből másoknak is adni: zenéléssel, daltanítással, fordítással, a plébánia teraszán felállított pingpongasztallal. Azt vallom, hogy a pap elsősorban legyen normális. Csináljon mindent, amit a hívek csinálnak, és ami nem bűn. Ebbe belefér az is, hogy a farsangi bálon táncot tanítsak. Lássák, hogy a pap is ember! Ha elfogadják, akkor a szavára is jobban adnak majd. Látniuk kell, hogy velük együtt talicskázom a földet a templomkert rendbetételekor, és azt is, hogy a diákokkal kerékpártúrára indulok, vagy elviszem a bérmálkozókat vitorlázni. A fotózással pedig igyekszem megmutatni a teremtett világ ezernyi szépségét. Így lehet teljes az életünk. 2005-ben megalakult a Priestband, egy héttagú együttes. Francia, holland, lengyel, német és brazil paptársaimmal muzsikálunk és éneklünk, már két cédénk is megjelent. Főleg az ifjúsági világtalálkozókon lépünk közönség elé saját szerzeményeinkkel. Leginkább keresztény rockot és soult játszunk. A kölni világtalálkozóra alakultunk, s olyan jól sikerült a bemutatkozásunk, hogy 2008-ban hat koncertre meghívtak bennünket Ausztráliába, most pedig az augusztusi madridi ifjúsági világtalálkozóra készülünk.