Fotó: Kissimon István
Kenyérosztásra jött. Az asszony az egyik lakótelepi lakás lépcsőházában lakik, egy sufniban, s cserébe takarítja a házat, és kihúzza a kukákat. Azt mondja, megvan mindene, és nagyon hálás, hogy nem kell az utcán lennie. Egyike ő azoknak, akiket rendszeresen támogat a helyi karitász, ő pedig mindazt, amit kap, megosztja más hajléktalanokkal. Egy különleges közösséget mutatunk be, amelyben voltaképp minden a másik megsegítéséről szól.
Több mint ötven kilogramm megmaradt kenyér érkezett a soroksári Tescóból, ezeket osztják szét a káposztásmegyeri karitász munkatársai. Még ki sem nyitott a karitászbolt, de már gyülekeznek a környékbeli rászorulók a helyiség előtt. „Nagyon nagy segítséget jelent ez nekem, meg se tudnám mondani, hogy mi lenne velem a karitász nélkül” – mondja egy asszony, s közben átveszi a kenyeret. „Örömmel segítünk, mi is sokat kapunk ezáltal – teszi hozzá a karitász egyik munkatársa, Mária, aki a kenyereket kiosztja. – Természetes számunkra, hogy segítünk, ahogy tudunk, hiszen ez a mi közösségünk, itt van ránk szükség, ez a mi helyünk.” A kenyér mellé ezúttal rétes is jár, amely az egyik cukrászda adománya. „Mindenütt, ahol vásárolok, megemlítem, hogy ha esetleg van egy kis maradékuk, odaadhatják a rászorulóknak – meséli Judit. – Így kerültünk kapcsolatba a cukrászdán túl több környékbeli pékséggel is. S azt tapasztaljuk, hogy az emberek boldogan tesznek jót, valóban szeretettel, jó szívvel adnak.” Tamás is kap a rétesből és a kenyérből. A Down-szindrómás fiú sokat segít a közösségben. „Seprek, kihúzom a kukát, meg cipelem a zsákokat, inkább ilyen férfias munkákat, ezt-azt, amazt szoktam csinálgatni – árulja el. – Szeretek segíteni. Mindig anyukámmal jövök, és segítek. Jól érzem magam a közösségben.”
„Szeretem csinálni”
Budapest-Káposztásmegyeren már több mint harminc éve működik a karitász, voltaképpen azóta, hogy elkezdett benépesülni az akkoriban átadott lakótelep. „Az első lakótömbbe főleg nagycsaládosok költöztek, közöttük mozgáskorlátozottak is, a speciálisan számukra kialakított lakásokba – emlékszik vissza Marika, avagy Dyekiss Emilné Mária, a káposztásmegyeri karitász vezetője.
– Beszélgettünk, mit tehetnénk, hogyan segíthetnénk egymásnak, és mentünk a püspökhöz, hogy segítséget kérjünk: papot, templomot. Tomka Ferenc érkezett hozzánk, aki már a kezdetektől nyitott volt a szociális segítségnyújtásra, s a templomházunkat úgy építették fel, hogy legyen hely a karitatív munkára.” Valóságos labirintus a káposztásmegyeri plébánia. A ruhákkal és cipőkkel teli karitászbolt mellett – amely hetente háromszor tart nyitva, s ahova bárki vihet bármit, és ahonnan bárki elhozhat bármit – van ott többek között egy klubhelyiség a közösségi programok számára, egy akadálymentesített tornaterem a mozgáskorlátozottaknak, valamint egy raktár, ahol kamionnyi adomány gyűlik össze: ruhák, bútorok, tartós élelmiszerek, könyvek és játékok. Ezeket a közösség tagjai, a környék lakói, különféle alapítványok és szervezetek, valamint más plébániák ajánlják fel a karitász által támogatott rászorulóknak.
Benézünk a klubhelyiségbe, ahol Erzsike vár. Ő a Varrócska csoport egyik tagja. „Ezek tálalókosarak, össze kell kötni a négy sarkukat, így, ezek meg tepsifogók, bizony jó szolgálatot tudnak tenni a konyhában, ezek szemüvegtokok, és ezek fali zsebek, falra vagy a szekrényajtóra akaszthatók, ilyen kis ötletesek – mutatja be Erzsike a csoport által készített kincseket. – No, ez meg cipőtartó, ezt is akarom mutatni, fakkok vannak rajta, ide lehet betenni a cipőket, így nem foglalnak nagy helyet. Ezek meg pipi formájú edényfülfogók, mind egy kis darabka maradékból készültek.” Az anyagok szinte mindegyike adományból való, s a Varrócska csoport tagjai a belőlük készített praktikus használati és ajándéktárgyak árusításával ugyancsak adományokat gyűjtenek – Böjte Csaba gyermekeit támogatják. Nagyjából tizenöt éve működik a csoport, amelynek többnyire idős, magukra maradt asszonyok a tagjai, s az újpesti önkormányzattól kaptak varrógépeket. „Kislánykoromban tanultam meg varrni, de olyan szegények voltunk, hogy nem volt varrógépünk – meséli Erzsike. – A nagymamám mutogatta, hogyan kell. Elég sokat varrtam az életben. Azt mondhatom, hogy szeretem csinálni.”
Projektek másokért
Ugyancsak a karitász klubhelyiségében működik a hittan. „Hetente találkozunk, tapasztalatainkkal segítjük egymást, s megbeszéljük, hogy az elmúlt napokban miként kerültünk közelebb Istenhez – mondja Marika. – Nálunk természetes, hogy a közösség valamennyi tagja részt vesz a karitász munkájában. Már a hittanra járó gyerekek is: például kórházat látogatnak, vagy sérült gyerekek közösségében segédkeznek. Egyszer megtudtuk, hogy egy fiú a lakótelepen árva lett, s még egy éve volt hátra az iskola befejezéséig. A hittanosok adományokat gyűjtöttek, így segítették őt.” A plébánián működik a karitatív alap, amelynek lényege, hogy aki rászoruló, akár vissza nem térítendő támogatást is igényelhet, mégpedig abból az összegből, amelyet segítőkész emberek befizetnek. „Időnként megszervezzük a már megunt, de még jó minőségű holmik vásárát, a Hozd és vidd! akciót, nyáron tanszereket gyűjtünk, és ünneplő ruhákat csereberélünk. Működik az úgynevezett komatál, amikor is ebéddel segítjük az újszülöttekről gondoskodó családokat, de van baba-mama klubunk, időseknek, betegeknek gyógyászati segédeszközöket adunk kölcsön, s karácsonykor cipősdoboznyi ajándékkal lepjük meg a gyerekeket és a mélyszegénységben élőket – sorolja Marika. – Van egy közösségi kertünk, ahol zöldségeket és gyümölcsöket termesztünk, havonta egyszer termelői piacot szervezünk, a tartósélelmiszer-osztás szinte folyamatos, a helyi iskolai konyhától pedig megkapjuk a maradékot, amelyet a rászoruló családok között osztunk el. Néhány hónapja még működött a népkonyha is. Ötven főre érkezett meleg étel a baptista szeretetszolgálattól, s a tornateremben gyűltek össze a környékbeli hajléktalanok és rászorulók. Hamarosan ismét beindíthatjuk a népkonyhát, a kivitelezőkkel már tárgyaltunk egy akadálymentes vizesblokk kialakításáról.” Ebben többek között német támogatóik is a segítségükre lesznek, akik rendszeresen küldenek adományokat. A közösség nem csupán a környékbelieket, hanem a határon túli magyarokat is támogatja, így több kárpátaljai és erdélyi árva gyermeket, Csaba atya otthonait vagy a moldvai magyarokat.
„Megtaláltam a helyemet”
Meglátogatjuk a karitász szociális mosodáját is, amelyet a Fogódzó Alapítvány üzemeltet. Ide bárki beviheti a mosnivalót, s ha visz mosóport, száz forintért, ha pedig nem, százötven forintért tisztán kapja vissza. 
„Mosópor, öblítő, vízlágyító, van itt minden, ami a mosáshoz szükséges – mutatja be a kis helyiséget a mosoda felelőse, Zsuzsa. – Hetente egyszer vagyunk nyitva hivatalosan, a többi napokon igény szerint. Jó kis beszélgetések tudnak itt kialakulni. Nagyon szeretem ezt csinálni. Ápolónő voltam, mindig is szerettem emberekkel foglalkozni. Mert olyan jó másokon segíteni, nem? Részt veszek például az élelmiszerosztásban és az adománygyűjtésben is. Nagyon jól érzem magam a közösségben. Nemrég meghalt a férjem, súlyos beteg volt. Nem is tudom, mi lenne velem a karitász nélkül. A közösség, a hit, s az tart meg, hogy másoknak segíthetek. Megtaláltam a helyemet.” A mosodát egy háromgyermekes apuka, egy cigány férfi festette ki, aki szintén oda járt mosni. Ő maga szívbeteg, és a három közül két gyermeke sem egészséges. A közösség rendszeresen segíti őket élelmiszerrel, s amikor szociális szükséglakást kaptak, gyűjtést szerveztek nekik, hogy lakhatóvá tegyék az otthonukat.
„Boldog Salkaházi Sára-karitászcsoport a nevünk – mondja Marika. – A szociális testvér, aki életét adta másokért, nagy példa számunkra. Tőle tanuljuk, hogyan is kell szociális munkát végezni. Úgy gondoljuk, hogy bár a különféle adományok rendkívül fontosak, valójában csak ideig-óráig segítenek, s aki valóban életeket változtat meg, az Jézus. Csak akkor segítünk, ha őt adjuk oda az embereknek.” Marika szerint épp ezért nagyon fontos, hogy a plébánossal együtt végezzék a segítőtevékenységet. Kosinsky Béla, a káposztásmegyeri Szentháromság-plébánia plébánosa mindenben támogatja a karitász munkáját. „Sok öröm van ebben a munkában, apróságok. Huszonöt éve, a karitászmunka kezdetén pelenkát adtunk egy rászoruló kisgyermekes asszonynak, s nemrég derült ki, hogy egyet megőrzött, mert annyira megérintette, hogy valaki segít neki” – meséli Marika. Számára mindig természetes volt a segítés. „Tízen voltunk testvérek, s úgy nőttünk fel, hogy a templom körül szolgálunk – emlékszik vissza. – Édesanyánk gyakran hozott közénk rászoruló gyerekeket, volt, hogy az utca végéről hívta be a cigányokat. Megfürdette őket, megmosta a hajukat, levágta a körmüket, enni adott nekik. Egy vak bácsi pedig hetente egyszer nálunk reggelizett. Hálás vagyok Istennek azért, hogy láthattam ezt, és azért is, mert mindig segített, hogy tudjunk másoknak segíteni.”
