Az István atyával való beszélgetések során nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egy örökség őrzőjeként beszél, Harmat Artúr, Werner Alajos, Bárdos tanár úr, Lisznyay Szabó Gábor és Kósa atya örökségének őrzőjeként, és célja az élő egyház színvonalas és hűséges liturgikus- egyházzenei szolgálata. A mellette eltöltött évek során megismertem szorgalmát és hivatástudatát. Soha nem kérkedett tudásával, mindig felnézett azokra, akik a liturgika és az egyházzene művelésében tanárai és munkatársai voltak az idők során. Legfőképpen Radó Póli bácsit emlegette.
Lelkesítette a felnövekvő új nemzedék, de elszomorodott a tétlenség és a restség láttán. A liturgikus intézet megbízott igazgatójaként sokat fáradozott a liturgikus könyvek megjelenésének ügyéért. Ilyenkor néha gyermekien türelmetlennek látszott. A ministránsoknak szánt bővített kiadású művét nem saját szellemi termékének tekintette, hanem az oltárszolgák kézikönyvének. Könyveivel célja a képzés és a nevelés volt. Mindig elismerte mások szakmai nagyságát, még akkor is, amikor ellentétes szakmai véleményen voltak. Amennyiben vitás kérdés került elő, akkor is mindig így kezdte: Nézd! Majd ezt követően felvázolta a probléma előzményeit, és hivatkozott arra a szakmai munkára, amely alapján állást foglalt az adott kérdésben. Ismeretei nem tették önteltté, mindig ellenőrizte munkáját, mivel azzal egyházát szolgálta. Nem engedte meg magának az öncélú elméleti és gyakorlati kilengéseket. Hűsége megmutatkozott felettesei iránti tiszteletteljes engedelmességében is. Körültekintő volt válaszaiban, noha megfogalmazásai talán éppen ennek köszönhetően sokszor nyersnek tűntek.
Liturgikusként – a Szentírás szavaival szólva – olyan házigazda volt, aki kincseiből újat és régit hoz elő (Mt 13,52). Igyekezett lépést tartani az egyház liturgikus életével. Tanulmányozta az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció rendelkezéseit és az új szakmai irodalmat. Különösen kedvelte a liturgikus szövegek biblikus és patrológiai elemzését. Lelkesen mutatta az újabban beszerzett könyveit, mesélt tartalmukról és fontosságukról. Romló egészségi állapota ellenére is minden idejét az imádságra, a lelkipásztorkodásra és szakmai elmélyülésére fordította, ahogyan egész életében tette. Az imádság és a liturgikus cselekmények végzése igazán bensőséges ügyének számított. Soha nem volt színpadias, mindig a mennyei Atya felé fordult, ő volt imádságai központjában.
Nyugdíjba vonulását követően is folytatta munkálkodását. Az Adoremus szerkesztésével járó feladatokat a kórházi ágyon is odaadással végezte. Sajnos a szentmiséről szóló könyvét, amelynek előkészítésén sokat dolgozott, nem tudta befejezni. Terjedelmes és szabatos munkának készült. Az angol nyelvű irodalmi utalások fordításában a segítségére lehettem. Olyan érzésem van könyvével kapcsolatban, mintha J. S. Bach A fúga művészete című variációs ciklusának utolsó darabját, befejezetlen négyszólamú négyesfúgáját hallanám.
Abertfalvai lakásának szobáját az őszinteség jámbor légköre hatotta át. Ennek ténye akkor erősödött meg bennem, amikor átadva az Adoremus szerkesztését felhívott, mondott néhány kritikát, majd hozzátette: nagyon tetszett neki a mariológiai rész. Bizonyos, hogy egyfajta Szent Pál-i lelkiség jellemezte: „Ha dicsekedni kell, gyöngeségeimmel dicsekszem. Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki áldott mindörökké, tudja, hogy nem hazudom” (2Kor 11,30). Ebből adódott, hogy lelkiismereti egészségét is mindig karbantartotta. Felismert hibáit és gyarlóságait őszintén bánta, sokszor úgy, hogy még a mások által elkövetett vétkeket is maga igyekezett helyrehozni. Atyai aggodalommal kísérte nehézségekkel küzdő paptestvéreit is.
Hálás vagyok az Úrnak, amiért megismerhettem. A viszontlátás reményében: Adoremus Dominum in aeternum!
