Az erdő még téli képét mutatta, de az ágakon már duzzadó rügyek ültek, és a tavaszt hirdették a fekete bodza frissen előbújt apró, zöld levelei is. Melegen sütött a márciusi nap, az avarban az odvas keltike lila és fehér virágai csalogatták a lustán repülő poszméheket, valahol harkály dobolt, a magas ágakon szerelmesen kergetőzött egy csuszkapár. A széncinege közben elhallgatott, tollászkodni kezdett, majd mint aki hirtelen ráébredt, hogy még tartozik valamivel a tavasznak, újra elkiáltotta magát: „Nyitni-kék!” Nyomban rá erdei pinty kezdett csattogni, hangos strófái messzire szálltak a fák között. Távcsövön át gyönyörködtem benne. Borvörös mellét felém fordította, amikor pedig oldalt fordult, nagy, fehér szárnytükre szinte világított. Idén március első napjaiban a Gellért-hegyen hallottam az első erdei pintyet. A szállóval szemben lévő kis feketefenyő- ligetben énekelt, talán ugyanaz a madár, amelyet az elmúlt tavaszon is mindig ugyanott hallottam. A kék galambok még valamikor február végén érkeztek, a párok márciusban már az alkalmas fészekodú után kutattak az erdőben. Rendszerint a fekete harkály vájta, ovális bejárójú odúban költenek, évente több alkalommal nevelnek fiókákat. Bár hazai állományuk a felmérések szerint kissé emelkedik, onnan, ahol – sajnos egyre több helyen – tarra vágják a szép öreg erdőket, eltűnnek. Egyébként edzett madarak, ősszel csak egy részük repül dél felé, a többiek csapatokba verődve a nyílt mezőkön várják, hogy visszatérhessenek az erdőbe. Ilyenkor még békésen megférnek egymással, a költési időben azonban, cáfolva a galambok szelídségéről elterjedt nézetet, ugyancsak veszekedősek. Jó néhányszor láttam már, amint két madár verekedni kezdett a magasban. Szárnyukkal keményen csapkodták egymást, mindketten azon igyekeztek, hogy a másikat lelökjék az ágról. Ugyanígy tudnak verekedni a szintén korán, februárban hazatérő örvös galambok is. Jó néhány madár lehetne a szelídség jelképe, de a galambok biztosan nem. Makkosmária közelében vörösbegy énekelt, az egyik vaskos törzsön egy kis fakúsz apró szökkenésekkel igyekezett fölfelé. Amikor már jó magasra ért, megállt, körülpillantott, majd leejtette magát, és egy másik fa tövétől újra felfelé indult. Míg a csuszka könnyedén szaladgál fel és alá a kérgen (innen a neve, mintha csak csúszkálna a fatörzsön), a fakúsz és a harkályok mindig csak felfelé mozognak. Valahol léprigó kezdett énekelni. A téli hónapokban tucatnyian tanyáztak itt, és az öreg tölgyek magas ágain tenyésző fagyöngy sárga bogyóit ették. Mára szétszéledtek, csak ez az egy, szépen flótázó madár maradt hírmondónak. Reccsent egy ág a bakancsom alatt, mire zöldikék szálltak fel az avarból. Utánuk néztem, és egy ide-oda mozgó sárga foltot pillantottam meg a bokrok között. Az első áttelelt citromlepke mindig örömet okoz, hiszen a széncinegék „nyitni-kék”-je, az erdei pintyek csattogása, a léprigó flótái és a kék galambok búgása mellett ez a könnyed röptű kis pillangó is azt hirdeti: visszavonhatatlanul megérkezett a tavasz.
