Ugyanakkor a kifejezés szakrális használatára is van példa. Ezen a téren leginkább Izajás könyvét érdemes szemügyre vennünk: „Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz; aki békét hirdet, örömhírt hoz, és kikiáltja a szabadulást. Aki azt mondja Sionnak: »Királlyá lett a te Istened.«” (Iz 52,7) Az üzenet lényege: Isten győz, az ő kezében van a hatalom. Ez a győzelem és uralom a szabadításban, az üdvösségben ölt testet. Vagyis – bár Istenről mond ki valamit – az üzenet alapvetően a hírt hozó emberről szól. Az örömhír megvalósulása pedig akkor kezdődik el, amikor elsőként felhangzik. A hír nem egy már megtörtént és lezárult eseményt ad tudtul, hanem épp a szavak által indítja el a történések sorát. Kommunikációelméleti kifejezéssel élve, az evangelizálás performatív beszéd, vagyis nemcsak leír egy tényt, közöl egy információt, hanem benne kézzelfoghatóvá válik a cselekvés, az erő. Maga az üzenet kimondása válik eseménnyé.
Ha belegondolunk, Jézus is ilyen módon szólalt meg, s ezt a kortársai is megérezték: „Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók” (Mk 1,22). Amit Jézus kimond, az a szó felhangzása által megvalósul: beteget gyógyít, ördögöt űz, bűnt bocsát meg. Hirdeti Isten országa evangéliumát – s az ország elkezd élni az emberek között. Ezáltal a világ kezdetén felzúgó isteni szó, a legyen lép be a teremtés rendjébe, s belülről formálja át világunkat. Az egyház ugyanezt éli át minden alkalommal, amikor szentséget szolgáltat ki: felhangzik a szó, s az anyag valóságában kegyelmi történés játszódik le.
Az evangelizálásnak, az igehirdetésnek pontosan olyannak kell lennie, amilyennek Szent Pál leírja: „Tanításom és igehirdetésem nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a lélek és az erő bizonyságából” (1Kor 2,4). Sok mindenről beszélhetek, de bármit is mondok, az mindig megkérdőjelezhető, kétségbe vonható lesz. Ha azonban azt mondom el, amit megéltem, amit megtapasztaltam, ami bennem is életté vált, s amit rajtam keresztül a másik is megtapasztalhat, akkor erő és hitelesség költözik a szavaimba. VI. Pál pápa 1974 októberében ezt mondta a Világiak Pápai Tanácsa előtt: „A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is.” Nagy igazság ez, amely szüntelenül mérlegre teszi kimondott szavainkat. Hogy lesz-e performatív erejük, valóban hitelesnek mutatkoznak- e meg a másik ember előtt, azon múlik, mi magunk mennyire azonosultunk velük, mennyire van összhangban az életünk azzal, amit mondunk. Az igehirdetés és a tanúságtétel legvégső és legteljesebb formája ezért maga a vértanúság, mert abban a szó és az élet, az igazság és a tapasztalat totálisan, fenntartás nélkül egybeesik.
XVI. Benedek pápa ezért joggal jegyezte meg: az új evangelizációt önmagunkon kell kezdenünk, s csak ha ez megtörtént, akkor fordulhatunk oda a többi emberhez.
