Ez a harmincas évei végén járó, kétgyermekes bakteriológusnő, akivel mi, olvasók mindössze négy napot tölthetünk együtt: csupa nyugalom elődeihez, forró csokoládé biztató illatát árasztó, lassú életritmusú honfitársnőihez képest merő nyugtalanság és vibrálás. Ami velük valamennyire mégis összeköti, az csupán országuk életének egyik elengedhetetlen tartozéka: A KERÉKPÁR. Amely azonban itt nem a Hollandiában megszokott, békés ide-oda karikázás, egyik fiával, Oscarral a hátsó gyermekülésen, hanem egy csúnya, válltörést (is) eredményező baleset, egy felelőtlen, komoly kutatóorvoshoz nem illő zeppelin-követés, zeppelin-bámulás eredménye. Ez a baleset egyben jelkép is: Mascha kételyekkel és félelmekkel teli életének szimbóluma. Ebben az életben a legtöbb bizonytalanságot éppen az anyaság jelenti számára, egy keserves családi örökséggel, saját, mindig könyvekbe merülő anyja szökésének emlékével súlyosbítva: „Szerettem volna megnyugtatni Oscart, biztonságot nyújtani neki, mielőtt még aggódni kezdett volna (a zeppelines baleset után! – P. É.), de egyszerűen képtelen voltam bármire. Tehetetlenségem akkor és ott igazolható volt, végtére is elterültem, és kinyúlva hevertem az útburkolaton, mégis, ez az érzés nagyon emlékeztetett arra a fajta tehetetlenségre, amely egyszer-egyszer más napokon is úrrá lett rajtam; arra a meggyőződésre, hogy felelős vagyok a két fiamért, ezért a két kis élőlényért, akiknek szükségük van rám. Utat kell mutatnom nekik, nem számít, hogy még magam is csak keresem a helyem. Miért érzek mindig mindent olyan bonyolultnak? A legegyszerűbb dolgokat is: a reggeli keltést, amikor meg kell szakítanom áldott gyermeki álmukat, hogy ki kell gondolnom, mi legyen ebédre. Gyerekebédet készítsek, vagy épp ellenkezőleg, olyasmit, amit én szeretek?”
A hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán felületesen gyesneurózisnak becézett tünetegyüttessel találkozhatunk itt, de csecsemők gondozása helyett két, általános iskolás korú fiúgyerek felnevelésének dilemmáival. Az anya életének állandó feszültségeit a jóindulatú, kedves, szerelmes, bár olykor félre-félrelépegető férj, Tom sem képes feloldani, különösen akkor nem, amikor megrendítő hír érkezik Mascha nagyanyjának (pótanyjának) haláláról. A feloldást itt nem az alkohol hozza, mint az egykori kismamakrízisek idején oly gyakran, hanem egy erotikus, Facebook-on és Skype-on folytatott távkapcsolat, a tíz évvel fiatalabb, történetesen (és a fiú csáberejét növelő módon!) New Yorkban, hősnőnk diákéveinek kedves városában élő, Marokkóban született, de Hollandiában felnőtt Rafiqkal. Ahogyan ez várható is, ezek a látszólag nagyon érzéki világhálón kokettálások valóságos szerelmi bájitalként hatnak Amszterdamban a kutatóorvosnő és házastársa kapcsolatára, de az ilyesféle párhuzamos életrajzok nem élhetők meg tartósan. Ez derül ki számtalan, a témát hol vadabbul, hol szolidabban kerülgető mai regényből, például az osztrák
Daniel Glattauer Gyógyír északi szélre című könyvéből.
Érdemes felidéznünk Mascha és Rafiq utolsó „chatelésének” nagyon különböző mondatait, amelyek teljes mélységében megmutatják nem csupán a férfi és a női, a keleti és a nyugati gondolkodás közti különbséget, de a kettejük közötti generációs szakadékot is. Ami az egyiknek súlytalan és kockázatmentes mulatság, nem több mint egy vállrándítással és egy nyegle mondattal lezárható, problémátlan online szex, az a másiknak valódi kapcsolat és valódi búcsú. Amelyet nem a hagyományos holland polgári erények diktálnak, hanem a valóban hozzá tartozók iránti szeretet – és az önbecsülés:
„23:57
két nap múlva
lesz a nagymamám temetése
hamvasztást kért
már a koporsóban fekszik
ahogy szokás, a hátán
Úgy képzelem, hogy rémülten reagál majd.
23:58
két nappal a temetés után
tölti be a kisfiam a nyolcat
És csak ülök ott. A komputerem képernyőjére meredve.
00:12
na
hát akkor ciao
klassz volt
veled
Felmegyek az oldalára, és törlöm a barátaim közül.”
Költőien fogalmazva: egy tragikusan párbeszédhiányos, huszonegyedik századi körülmények közé telepített Tatjána–Anyegin kapcsolatnak is tekinthető ez. Kevésbé költőien: kesernyés-bölcs, helyenként humoros gyógyír, ezúttal nem északi szélre, hanem a napjainkban gyakori és gyakran kudarcba fulladó internet-szerelmekre. Vagy inkább: szerelemimitációkra.
Balogh Tamás mesteri magyar szövege a költői és a reális üzeneteket is híven tolmácsolja, a kopár informatikai világot éppúgy, mint Mascha gazdag, színes egyéniségét.
(Jannah Loontjens: Talán bizony mégsem, Typotex Kiadó, 2016)
