Fotó: Lambert Attila
A 2020-as Eucharisztikus Kongresszus előkészületének egyik eseményeként rendezték meg október 14-én a Világmisszió 16. Országos Ünnepét Budatétényben. Varga László kaposvári püspök két beszéde ennek jegyében a kenyér színébe öltöző Krisztusról és missziós hivatásunkról szólt.
A körömi roma gyerekek előadását figyeljük. A Valahol Európában részleteit játsszák-éneklik. Nagyon kedvesek, tele vannak örömmel. Olyan kortársaikat alakítják, akiknek a világ leginkább a csúnya arcát mutatja. Akik elvesztették a szüleiket, otthonukat, „csavargásuk” miatt mégis büntetné őket a felnőttek által képviselt képtelen „rend”. „A vádlottak mi vagyunk” – mondja Simon, az egyetlen pártfogójuk. A halálos sebet kapott Kuksi pedig azt énekli: „Nem szabad félni.” Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akinek ekkor már a sírás fojtogatja a torkát.
*
Rövid szünet után a püspök elkezdi az előadását. Mondatai igyekeznek mély összefüggéseket megértetni, ugyanakkor életének konkrét eseményeire vonatkoznak. Sorkatonaként tért meg, és azonnal imaközösségek szervezésébe kezdett. Leginkább az aktivitásban találta meg önmagát. De aztán megtanulta, mennyire fontos a „semmittevés”, az elcsendesedés, a szentségimádás is.
Teréz anya mondja, hogy Isten a csend barátja. A szív csendjében szól hozzánk. Ahhoz, hogy meghalljuk egymást, el kell hallgatnunk. Ehelyett mi általában csak mondjuk a magunkét. Időt és alkalmat kell adnom a Szentléleknek, hogy igazán meg tudjam hallgatni. El kell hallgatnom, képessé kell válnom a meghallgatásra, és igazán meg kell hallanom, amit Isten vagy embertársaink mondani akarnak. Meg kell tanulnunk igazán jelen lenni, mert állandó „jelenlétvesztésben” élünk. Vagy a múltba tekintünk, vagy tervezünk. Isten azonban az örök jelen. Törekedjünk arra, hogy igazán jelen tudjunk lenni a jelenlétében. Adjunk időt neki az időnkből, és bízzunk abban, hogy a többit ő már elvégzi majd.
A sokat üldözött, szorongatott Varga atya úgy érezte, nem tudja szeretni az ellenségeit, és ezért méltatlannak tartotta magát a papságra. Gyomorfekélyes lett, és az állandó fájdalmak miatt egy idő után már semminek sem tudott örülni. Ám amikor a karizmatikus megújulás mozgalmához tartozó atyák imádkoztak felette, egy pillanat alatt meggyógyult. Átélte, hogy Isten bűneink ellenére is feltétel nélkül szeret bennünket. Ez a felismerés lángra lobbantotta. Így imádkozott: „Szeretnék veled, az élő Istennel találkozni.” És Isten teljesítette a kérését, csak nem egészen úgy, mint gondolta. A Bárka közösségben, Franciaországban érte a felismerés: a megtört kenyérben hozzánk érkező Krisztus és a megtört ember ugyanaz! Találkozzunk elesett, rászoruló testvéreinkben a megtöretett istenfiával! A szentségimádás segíthet ebben.
Az igazi szeretet kétirányú utca, és azt kívánja tőlem, hogy változzam meg. Aki igazán szeret, az beengedi az életébe Istent és a másik embert. Isten kölcsönös szeretetre, és nem „vallásgyakorlatra” hív. A vallás gyakorlása sokak számára csupán kötelességteljesítést jelent, amiért „fizetséget” várhatnak Istentől. Az ima azonban csak akkor kezdődik, amikor találkozunk Istennel, és engedjük neki, hogy megváltoztasson bennünket.
Semmitől sem irtózunk jobban, mint a változástól. Úgy gondoljuk, mindenki másnak kell megváltoznia, nem nekünk – ehhez gyártjuk az érveket. Tele vagyunk rossz szokásokkal, előítéletekkel, egy bebiztosított rendszer szerint élünk, amelybe nem engedünk be senkit. De így nem tudunk növekedni a szeretetben.
Jézus a jelenlétével tanít. Nagyobb, amit magára vett, mint amit tanított vagy mondott. Mert magát az emberi természetet vette magára, és mert mindannyiunkban ott él. Ez több mindennél. A bizalom új korszakát nyitotta meg azzal, hogy az emberre bízta magát. Cserébe tanuljunk meg mi is bízni benne, mint szerető Atyára egészen rábízni magunkat. Engedjünk el mindent, váljunk szegénnyé, hogy benne gazdagok lehessünk. Engedjük meg neki, hogy megtörjön bennünket: megtörje a keményszívűségünket.
*
A misén is a püspök beszél, ezúttal evangelizációs hivatásunkról és küldetésünkről. Meg arról, hogy a küldetésparancs a századok során valahogyan elveszett – „specialistákra” vonatkoztatták, pedig mindenkit érint. És nem is nehéz a teljesítése. Csupán a tapasztalatainkról kell beszámolnunk, a futballdrukkerhez hasonlóan, aki a meccs minden izgalmas részletét el akarja mesélni, annyira lelkes, hogy győzött a csapata. Gondoljunk az ősegyház hitének szélsebes terjedésére, amelynek éppen ez, a személyes érintettség volt az alapja.
*
Madassery Benvin Sebastian atyát mindig körülveszik: az ünnepre az ország minden tájáról Budatéténybe érkezett hívek rokonokhoz illő gyengédséggel kérdezgetik, kínálják palacsintával, sütivel, hazai paprikával. Amikor a mai napról kérdezem, a konyha mögötti étkezőbe invitál. De egyetlen percre sem maradunk kettesben, kicsi lányok óriási székeket rámolnak ugyanis, és olykor leejtik őket. „Sokat beszélnek az egyházi közösség hierarchikus rendjéről – mondja –, de nézzen körül: nálunk egyáltalán nem így van, mi testvérekként vagyunk együtt, és egészen egynek érezzük magunkat. Összetartozásunk, közösségi együttlétünk ereje, derűje, és a sok közös munka, ami ehhez a naphoz kellett, mind összefügg a misszióval is. Hiszen ma megmutattunk magunkból a világnak valamit, és ez meghívást is jelent.”
