– Csaba testvér számára mit jelent a húsvét?
– Ha a húsvétra gondolok, látom magam előtt Jézust, aki Jeruzsálem falainál sírva elismeri, hogy a küldetése nehéz. Szinte hallom, ahogy ezt mondja: Hányszor próbáltalak összegyűjteni benneteket, mint kotló a csibéit. Elküldött engem a mennyei Atya, hogy tanítgassalak benneteket a szeretet parancsára, de nem erőst akarjátok. Jézus elsiratja Jeruzsálemet, azonban nem fordít neki hátat. Nagycsütörtök estéjén mondhatná az Atyának: Nem csinálom tovább. Kenyeret szaporítottam, csodákat tettem, prédikáltam, de ezek itt nem fogékonyak. Elvesztettem a hitemet, a bizalmamat az emberekben. Ő másképp dönt. Köztünk marad. Elítélik, tenyerébe szeget vernek. S a keresztfán azt mondja: Atyám, jók ezek a fiúk, te teremtetted őket. Ezt itt most kicsit elkapkodták, de bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Húsvét hajnalán feltámad, és ugyanezzel a hittel mondja Mária Magdolnának: Menj, szólj a többieknek, találkozunk Galileában, és folytatjuk, ahol abbahagytuk. Jézus nem veszíti el a hitét a rá bízott feladatban, az emberiségben, önmagában. Ő nemcsak a szeretetben, a jóságban példaképünk, hanem az élő hitben is. Nem véletlen, hogy Benedek pápa utolsó fontos pasztorális intézkedése éppen a hit évének a meghirdetése volt. Számomra húsvét legnagyobb üzenete ez: ne veszítsük el a hitünket, akkor sem, ha nehezen megy az életünk, ha nagypéntekek jönnek.
– Déván hogy telik az ünnep?
– Végezzük a szertartásokat. Sok olyan gyerekünk van, aki, maradjunk annyiban, nem angyal. Nem mindig könnyű rávenni őket, hogy nyugton legyenek a liturgia alatt. Egy ízben úgy éreztem, a pasztorációs és a pedagógiai eszköztáram teljes arzenálja csődöt mondott. Nem boldogultam velük. Nagycsütörtökön azt mondtam az egyik munkatársamnak: Tudod mit? Ezeknek a fiúknak annyit mostuk a fejét, most mossuk meg a lábukat! Minden osztályból a rosszcsontokat kiültettem az első padba, én pedig mindegyik elé lehajoltam, mindnek megmostam a lábát, megtöröltem és megpusziltam. Akkora csend lett a templomban! Ezek a fiúk mise után odabújtak hozzám, és megígérték, hogy többet nem fognak bosszantani. Az, hogy le tudtam előttük térdelni, többet jelentett minden szidásnál, büntetésnél. Jézus Krisztus arra hív bennünket, hogy merjük megmosni egymás lábát.
– Sok ezer nehéz sorsú gyerek él Csaba testvér óvó szárnyai alatt. Ezek az otthonok biztonságot adnak nekik, de mindannyian tudjuk, hogy mégsem helyettesítik a szülői ház melegét. Hogy lehetne ezen segíteni?
– Sokszor mondom, hogy félrevert harangok zaja mellett nem lehet dolgozni, sem családot alapítani. A média embereinek és a hangadóknak meg kellene érteniük, hogy az állandó pánikkeltés, nyafogás elbizonytalanítja az embereket. Félve, idegesen nem lehet élni, dolgozni, szeretni. Igaz, hogy vannak gondok, bajok, de minket Isten nem puliszkából teremtett, meg tudjuk oldani ezeket. Ha egy nyugodtabb, békésebb pályára állna a világ, sokkal kevesebb lenne a mi munkánk is. A gyermekeinket nem az árvíz hozta, nem a földrengés, nem is a háborúk, hanem az emberek butasága, az alkohol, a kapkodás, a naivitás. Meggyőződésem, hogy sem az egyház, sem az állam nem tudja megoldani a szociális kérdéseket. Az lenne a szép, ha minden utcában, lépcsőházban, faluban le tudnának hajolni az emberek a rászorulókhoz. Ha mindenki észrevenné, hogy hol tud segíteni, akkor én és minden gyermekvédelmi intézmény munkatársa elmehetne nyugdíjba. Nagy baj lenne, ha az összes kutyát és macskát elhoznák hozzám, hogy én simogassam őket. Az a jó, ha minden udvarban van egy-két kutya vagy kiscica. Miért ne lehetne ezeket a gyermekeket is több helyen befogadni?
– Most éppen hány gyermekről van szó?
– Viccesen azt szoktam mondani, hogy engem az Úr Jézus Krisztus nem azért küldött, hogy könyveljek, leltározzak. De azért tudom: hetvenegy házban olyan kétezer-háromszáznyolcvan gyerek van, és közel háromszáz nevelő. Majdnem ötezren vannak már, akik tőlünk repültek ki az életbe.
– Felnőttként visszajönnek?
– Van, aki rendszeresen visszajár, akad, aki nálunk talál munkát. Sokan e-mailben tartják velünk a kapcsolatot. Időnként érkezik egy-egy meghívó is esküvőre, keresztelőre. Negyvenig számoltam az „unokákat”, de aztán belezavarodtam. Azt hiszem, közel száz „unokám” van már.
– A húsz év alatt gondolt arra, hogy nem csinálja tovább ezt a nehéz feladatot?
– Főként az elején volt sok nehézségem. Küzdöttem a hatósággal, hiszen 1999-ig illegalitásban dolgoztunk. Van egy kis kápolnánk, amikor tanácstalan vagyok, oda szoktam visszavonulni. Egy alkalommal is ott kerestem a vigasztalást. Elővettem a Szentírást, és annál a résznél nyílt ki, amikor Mária elmegy a templomba, és az agg Simeon meg a próféta asszony szinte sopánkodik fölötte. Azt mondják a Szűzanyának: Nem is tudod te, mibe tenyereltél. Hét tőr fogja átjárni a szívedet! Mária azonban előremegy az oltárhoz, letérdel, és odatesz két gerlefiókát. Mondhatná azt is: No, jól van, leszek a bébiszittere a fiadnak, mit fizetsz érte. Ő azonban ajándékot visz, megköszöni, hogy kimoshatja a Kisjézus pelenkáját, és enni adhat neki. Amikor ezt megértettem, bementem a sekrestyébe, vettem két gyertyát, meggyújtottam, és az oltárnál letérdeltem. Megköszöntem, hogy rám bízta ezeket a gyerekeket. Azóta sem lett könnyebb a feladat, de a hozzáállásom megváltozott. Addig azt gondoltam, ez a civilek dolga. Én szépen a háttérben elüldögélek, ők meg majd ügyesen, okosan elvégzik a munkát. Megértettem, hogy ez a feladat olyan lajtorja, amelyen keresztül felmászhatok a mennyek országába. A feladataink által szentelhetjük meg magunkat. Ha eltaszítjuk a feladatot, csak azért, mert nehéz, az üdvösségünket taszítjuk el magunktól. A mai ember kerüli ezt a fajta kihívást. Fél a nehézségtől. Szent Ferenc két kegyelmet kért Istentől: érezze át azt a végtelen fájdalmat, amelyet Krisztus átélt a kereszten, és azt a végtelen örömöt és fényt, amit átélt a világ megváltásának pillanatában. Ekkor kapta meg a stigmáit. Ha csak jó dolgokat kérnénk Istentől, akkor valami nagyon lényegestől fosztanánk meg magunkat.
– Mi, itt az anyaországban, bár kétségkívül vannak gondjaink, aránytalanul sokat panaszkodunk. Vajon miért van ez?
– Az otthonainkban sok olyan gyerekünk van, aki tényleg semmit nem kap a szüleitől, mégis ragaszkodik hozzájuk. Egyik lányunk huszonkét esztendős, és már nevelőként dolgozik nálunk. A nyáron a Facebookon megtalálta az apukáját, akiről addig semmit sem tudott. Láttam, nagyon gyötrődik. Meg is kérdezte tőlem, most mihez kezdjen. Mondtam neki: Örvendjél. Van, akinek a gólya hozza a gyereket, van, akinek a Facebook az apukát. Ilyen a mai világ, mit lehet csinálni. De tudtam jól, ez nem ilyen egyszerű. Ez a lány ötéves korától nálunk élt. Egy szem cukorkát nem kapott addig az apjától, azt sem tudta róla, hogy él-e, hal-e. Néhány nap múlva szabadságot kért, elutazott. Azt hittem, Kolozsvárra megy, hogy végre meglátogassa a meglelt apát. Hetek múlva került elő elfáradva, nyári naptól leégve. Kiderült, Pécsre utazott, ott volt dolga, de aztán kitalálta, hogy onnan gyalog teszi meg a Dévára vezető utat. Zarándoklattal köszöni meg az Istennek, hogy lett apukája. Elmesélek egy másik történetet is. Hetedikes nagykamasz lányunkkal mentünk egyszer busszal valahová. Ölében hatalmas táska volt, abban kotorászott, valamit keresett. Én csak néztem, minek ennyi minden abba a táskába. Még egy régi, kopott csokipapír is előkerült. Akkor már nem bírtam megállni, megkérdeztem tőle: Ezt meg minek hurcolásznod magaddal? Rám nézett, majd ezt mondta: Pap bácsi, hát nem emlékszik? Ez annak a csokinak a papírja, amit akkor kaptam, amikor maga kilenc évvel ezelőtt befogadott ide. Vajon mások, akiknek ennél sokkal több jutott az életben, miért nem tudnak örvendeni? Miért nem tudnak hálát érezni azért, amijük van? Jézus mindig arról beszélt: ne féljetek, bízzatok, bármit kértek az Atyától, megadja nektek. A gonosz lélek az, amelyik mindig pánikot kelt, kritizál. Húsvét táján el kell gondolkodnunk azon is, vajon kinek a szócsöve akarok lenni? Jézus Krisztusnak a biztató, bátorító, nyugtató szavait akarom-e továbbadni, vagy a gonosz lélek mindent leszóló, ócsároló, elégedetlenkedő szavait? Jézus tanítványaként az emberek mellé kell állnunk, hogy elmondjuk nekik: van remény.
