Beesünk a próbára, de szabadkozunk, rossz érzés betolakodónak lenni. „Csináljanak mindent úgy, mintha itt se lennénk”, mondom, és igyekszem a hangfalba olvadva figyelni a csapatot. Kissimon kolléga pedig mint zsákmányra leső oroszlán körbejár, és igyekszik spontán képeket készíteni. Egy-két szám után azonban kérdő tekintetek szegeződnek ránk, ezért nagy kört alkotunk, és hozzálátok, hogy életem eddigi legtöbb (hét-) szereplős interjúját elkészítsem.
– A békásmegyeri HÉV-aluljáróban szoktam gitározni-énekelni – mondja Vígh János, akit a többiek Janikának hívnak. – Egy szocmunkás másfél éve odajött hozzám, és megkérdezte, lenne-e kedvem beszállni a zenekarba. Gondoltam, megpróbálom. Harminc éve gitározom már, tíz éven át rockegyüttes tagja is voltam. – És ugye jobban kerestél, mint most? – ugratja Bayerle Pál. János szerényen mosolyog, majd hozzáteszi: „Imádok itt lenni.”
– Ott voltam már a 2010-es kezdésnél is, amikor még csak hárman voltunk Alagi János tanár úrral és Nokedlivel, az akkori dobosunkkal – mondja Pál. – Kocsis Mihály rábeszélésére léptem be, mert szenvedélybeteg – kábítószer-, játék- és alkoholfüggő voltam –, és szerettem volna ezeket a zene iránti szenvedélyre lecserélni.
– Jó régóta, öt-tíz éve is már, hogy foglalkoztatott egy zenekar létrehozásának gondolata, de a korábbi munkahelyeim nem voltak nyitottak az ötletemre, a Málta viszont igen. 2009-től már elég sokat beszélgettünk erről a kollégákkal. Az utcai szociális munkások hozzáláttak a csapat összeverbuválásához, én pedig szóltam a kollégámnak, Alagi Szilárdnak, hogy vonja be a munkába a testvérét, Jánost, aki karvezetői végzettségű. Aztán három- négy hónapos előkészítő munka, a technikai feltételek megteremtése után 2010 elején elindulhattunk. A fő motivációm az volt, hogy egy zenei és szociális kísérlet gazdájaként bizonyíthatok. Nem vagyok a zenekar tagja, nem is tudok zenélni. Huszonhárom éve dolgozom szociális munkásként, a hajléktalanság orvoslási kísérleteinek számtalan kudarcával szembesültem már. A zenekar alapításában a siker lehetőségét láttam. Én lettem a szövegíró is, noha ez nem szerepelt a terveim között, a szükség hozta így. Íróként aktív voltam már korábban is, a Holmiban, az ÉS-ben és a 2000-ben jó néhány írásom megjelent, de a többiek egy ideig nem is tudták rólam, hogy írok.
– Én vagyok az együttes legfrissebb tagja – szólal meg Bihari Brigitta. – Tavaly feloszlottak a zenekaraim, és az Underdog dobosa meghívott, hogy nézzem meg őket, és csatlakozzam, ha van kedvem. Tetszik ez a rockos, jazzes és népdalokat feldolgozó irány, sőt valósággal antidepresszánsként hat rám az Underdog zenéje.
Az oboás Pogány Péter először nagyon szűkszavú: „Szeretek zenélni” – mondja kurtán. Többen is megszólalnak, hogy kiegészítsék a szavait: „Péter nagyon tehetséges zenész, csak szerénykedik.” Ezt hallva kissé felenged, és hozzáteszi: „Megteszem, amit tudok, de ahogy öregszik az ember, előfordulnak időnként megbillenések, gyengül a koncentrációs képesség, rongálódik az idegrendszer. Óriási szerencsénk van Jánossal, hogy olyan türelmesen foglalkozik velünk.”
A csendes, kissé félszeg Sipos Károly klarinétos. „Engem a Vágány utcai hajléktalanszállón találtak meg, ott tudtam meg, hogy van ez a zenekar – meséli. – Harminc éve klarinétozom, a kemény rockot nem igazán szeretem, legszívesebben népzenét játszom. De a társaság miatt is örömmel járok ide.”
– Jól emlékszem az első pillanatra, amikor értesültem Misi tervéről – tekint rám Alagi János, az együttes vezetője, énekese. – 2009 őszén együtt vacsoráztunk az öcsémmel, Szilárddal, és beszámolt róla, hogy a kollégája zenekart szervezne hajléktalan emberekből. Vállalnám-e a csapat összekovácsolását? – kérdezte. – Szolfézs–karvezetés szakon végeztem a Zeneakadémia tanárképzőjén, nem áll messze tőlem a feladat. De bevallom, egészen téves elképzeléseim voltak arról, mire kellek. Valamiért egy unalmas fúvószenekar képe jelent meg a lelki szemeim előtt, amelynek én leszek a tamburmajorja, aki egy díszes bottal üti a ritmust. Érdekes: az meg sem fordult a fejemben, hogy egy rockzenekarhoz hívnak. Amikor megtudtam, miről van szó valójában, nagyon lelkes lettem. Az volt a feladatom, hogy felmérjem, ki mit tud, és felépítsem, összerázzam a csapatot. Kezdetben Frankó András mentálhigiénés szakember is velünk volt időnként, de aztán elmaradt, mert már nem volt szükség rá. Néha előfordulnak konfliktusok, de képesek vagyunk kezelni őket. Úgy érzem, emberileg is jól összecsiszolódtunk, és mindannyiunknak örömet szerez a közös munka. – Igen, élni segít ez a zene, az együttzenélés; újra meg újra ösztönzést ad, hogy érdemes. Mert amúgy könnyen elkeseredne az ember – teszi hozzá Pál. Ellopták a jó ruhát Túléltem sok hideg éjszakát Kannás itt a bor, nem kell jó modor Nem hallják a szívem panaszát Balogh Endre balladája (részlet)
„Nekem a Mátrix online a kedvenc számom – méláz el Brigitta –, mert korábban piackutató szociológusként dolgoztam, és ez a szöveg rímelt az akkori tapasztalataimra: pontosan bemutatja, mennyire beszűkültek az átlagemberek döntési lehetőségei, milyen furcsa rendszer szabja meg az életük alakulását. Azt kapják, amit „a gép dob”, nem lehetnek urai a saját életüknek.” Vígh János ránk nevet: „Ez a szám nekem is nagy kedvencem, de leginkább azért, mert jó szólóm van benne.”
– Én a Havannában havazikot és a Lassant kedvelem a legjobban; azért, mert én írtam őket – mondja Pál kissé micimackós stílusban. – Palinak csakugyan oroszlánrésze volt ezeknek a számoknak a megszületésében, de nálunk többnyire a zeneszerzés is kollektív tevékenység, a nagy közös élményeinkhez tartozik – mondja a zenekarvezető. – Mindenki hozzáteszi a számokhoz a magáét, együtt csiszolgatjuk-korrigáljuk. Az öcsémnek is fontos szerepe van a zenekarban: gitározik, énekel, és ő gondozza honlapunkat. – A hangtechnikáért pedig én felelek – szól közbe Pál. – Fekete Zoliról, a dobosunkról se feledkezzünk meg, aki most beteg – folytatja –, és akit én két lábon járó metronómnak szoktam nevezni, mert annyira jól tempóban tart bennünket. És még vokálozni is tud.
Péter a Balogh Endre balladáját és a Havannában havazikot ajánlja figyelmembe „rejtett tartalmaik” miatt, amelyekről azonban „nem kíván nyilatkozni”. – Hallgassa meg őket, és érteni fogja, mire gondolok. A hajléktalanságról és a világ pusztulásáról van bennük szó, ennél többet nem mondok – sejtelmeskedik.
– A legjobb tudásomat adom a zenekarnak, ami nem kevés, mert mi tagadás, jól gitározom – szólal meg ismét Vígh János. – De sok jót is kapok cserébe, és barátokra találtam itt. – Sok munkát adtam, és türelmet tanultam a zenekarban – állítja Pál. – Régebben nagyon indulatos voltam, és már az első beszólástól kikészültem, míg ma akár a fejemre is taposhat bárki: sokkal jobban viselem a konfliktusokat, kompromisszumkészebb lettem. – Időt, tudást és legfőként egy víziót adtam – és egy összeszokott csapatot kaptam érte, amelyben visszaigazolását látom annak, hogy helyes volt az elgondolásom – úgy tűnik, jó felé tartunk – mondja az ötletgazda-menedzser Mihály. – Számomra az ebben a legnagyobb ajándék, hogy az Underdoggal egyszerre mélyedhetek el zenekari folyamatokban, és válhattam egy csupa szív alkotóközösség tagjává. A zenei részét ugyanolyan fontosnak tartom, mint a szociálisat – hangsúlyozza Brigitta. – A fizetős szállón nem maradhattam, mert nem volt jövedelmem. Mihály révén, a Miklós utcai hajléktalanszállón megoldódott a lakhatásom, és szociális gondozói tanfolyamra is beiratkozhattam – árulja el Károly. – A társaság is fontos. Mivel nagy gyakorlattal rendelkező klarinétos vagyok, úgy érzem, hasznomat veszi a zenekar.
– Kissé zavarban vagyok – töpreng el Alagi János –, mert sok minden mintha nem is tartozna a nyilvánosságra mindabból, ami velünk történt, ahogyan összeszoktunk, együtt dolgozunk. Nehéz méricskélnem, hogy mit adtam, mit kaptam, ezt nem kilóra mérik. Szeretetet, türelmet, szakmai tudást adtam, és szeretetet, tiszteletet, barátságokat kaptam. Az Underdog nem olyan, mint egy szimfonikus zenekar, egy már létező intézmény, amely elé „csak” odaáll a karmester, és irányítja. Itt a semmiből jött létre valami új, találtak egymásra tehetséges emberek, érett össze egy csapat. Talán nem túl patetikus, ha azt mondom: én szinte a gyerekemnek tekintem ezt az együttest. „Azt akartad mondani, hogy a hülyegyerekednek, ugye?” – kiált közbe Péter. Nevetünk. – Kezdetben magázódtunk, de aztán Zoli, a dobosunk ránk szólt, hogy ne hülyéskedjünk már, zenészek között a tegeződés a természetes. Így aztán végül mind összetegeződtünk. – De én azóta sem tudtam leszokni arról, hogy tanár urazzalak – mondja Pál. – És ez most már így is marad.
*
Kimegyünk a bejárat elé, az erdő szélére, és tovább beszélgetünk. Nehezen hagyjuk abba. Poénok röpködnek, cigaretták izzanak az estében. Underdog-koncertek időpontjait memorizáljuk, és meghallgatjuk Pali emlékeit, aki egykor az Új Ember telefonjait is szerelte. Együtt szörnyülködünk egy régi eseten, amikor a doktornő, aki kezelte, előbb hajléktalan voltáról érdeklődött, majd soha nem értesítette a tervezett kézműtétről. „Itt most testvérek vagyunk, de amint áthaladunk az erdőn, és visszatérünk a városba, minden visszazökken a »normális« kerékvágásba” – gondolom szomorúan. Elveszítjük egymást, pedig összetartozunk.
Fotó: Kissimon István
Az underdog szó jelentése: alulmaradó, elnyomott helyzetben levő, esélytelenebb, gyengébb fél. Azt a személyt vagy kártyalapot nevezik így, aki/amely az esélytelenebb egy adott helyzet megnyerésére. Gyakran ezzel a szóval fejezik ki azt is, hogy mekkora valószínűséggel veszít valaki.
Ellopták a jó ruhát
Túléltem sok hideg éjszakát
Kannás itt a bor, nem kell jó modor
Nem hallják a szívem panaszát
Balogh Endre balladája (részlet)
