A táv a helyszínen derült csak ki, ugyanis aki az első körben nem teljesítette a huszonöt kilométeres óránkénti sebességet, nem mehetett tovább. Besorakoztam a rajtra várakozók közé, szorongás a szívemben, mert a versenyzők mindegyike nálam sokkal fiatalabb, izmosabb, erősebb volt. Lesz, ami lesz, nyomtam meg a pedált, néhány perc múlva egyedül maradtam, a mezőny elhúzott mellettem. Fiatalok, hadd menjenek, lestem utánuk, és a sebességmérőre pillantva azt latolgattam, vajon meg tudom-e csinálni az elvárt átlagsebességet. Gyorsan mentem, közben történetek jutottak az eszembe. Nekem talán azért megy nehezebben a biciklizés, mint a fiataloknak, mert sokkal több történetem van, mint nekik – könnyű úgy suhanni a Tisza-gáton, hogy alig cipelnek történeteket, gondoltam. Amikor a hatvannégy kilométerből ötven már kigurult alólam és erős szembeszél támadt, sejtettem: ki fogok esni a második körből. De akkor is, csak azért is, menni kell, nyomni a pedált erősen. Megöregedtem, de nem vagyok vesztes. A gát mellett hullámzott a szélcsapta víz, ötven évvel ezelőtt már jártam itt, futott át az agyamon. Apám, aki akkor hevesi Köjál-főorvos volt, gyakran elvitt magával Kiskörére, ahol a vízparti vendéglőben halászlét ettünk. Óriási mamutfogat forgattak ki a gátépítő gépek a földből, ott volt a vendéglői pulton, odamehettem, megfoghattam, féltem attól a fogtól, féltem az évszázezredektől, amelyek köztünk voltak. Talán az elmúlástól borzongtam? Úgy elszáll az idő, úgy elszáll, énekeltem a régi dalt, elfogadtam, nem érek időben célba. Időben? Kinek az idejében? A magaméban még otthon vagyok. Mert élek. A Tisza-tó partján tekerek. Élni meg jobb, mint nem élni. Az utolsó néhány kilométert lazán és igen gyorsan teljesítettem. Útközben egyszer mintha az apámat láttam volna integetni egy csónakból, úgy hadonászott azzal a régi mamutfoggal, mintha annak nem is lett volna súlya, nincs is, mert szép volt az a gyerekkor, amikor együtt néztük a Tiszát. A szépet könnyűnek, légiesnek, szellemfélének hiszi az ember. Lélekröptetőnek, oda-vissza az időben. Talán én is szép lehettem, mert alig éltem, amikor beértem a célba. Tíz perccel maradtam le a továbbjutók köréről. Nem bántam. Az összetettben a kétszáznál több induló közt a százegyedik lettem. Aki előttem végzett, mind jóval fiatalabb nálam. Ez az élet rendje. Így következünk egymásból. Apád büszke lenne rád, mondta a feleségem hazafelé autózva. Tudom, bólintottam, és integettem a fölöttünk szitáló rétisasnak, amelynek a karmai közt ott volt a mamutfog.
