Néha azonban mi, keresztények hajlíthatatlanságot, megátalkodottságot feltételezünk felebarátainkról, és rögtön olyan beszédmódot választunk az úgynevezett térítés eszközéül, amely nem a másik alapvető jóságát tekinti kiindulási alapnak, hanem a magunk elfogadtatni való igazságát. Ehhez hangerőre, végsőkig élesített érvekre, egyfajta elvakultságra van szükség, figyelemre és odahallgatásra semmiképp. Ha eddig halló és megérintődni vágyó emberek vettek is körül bennünket, saját süketségünk gyorsan el fogja riasztani azokat, akik várnak ránk, és szavaink pillanatok alatt légüres térben, vagy legfeljebb egy gettó-világban visszhangzanak majd.
A hívőknek pedig szüntelenül hirdetnie kell a hitet és a bűnbánatot, ezenkívül föl kell készítenie a szentségek vételére, tanítania kell megtartani mindazt, amit Krisztus parancsolt, s buzdítania kell a szeretet, a jámborság és az apostolkodás minden cselekedetére, melyekből nyilvánvalóvá válik, hogy a Krisztus-hívők nem ebből a világból valók ugyan, mégis világosságai a világnak, és megdicsőítik az Atyát az emberek előtt. (SC 9)
A zsinat által kért magatartás feltételezi azt, hogy mi magunk is képesek vagyunk odahallgatni azokra az emberekre, akikhez küldetésünk van. Ha nem is ebből a világból vagyunk, ezt csakis páli értelemben gondolhatjuk: ez annak hívő elutasítását jelenti, ami a teremtésből pusztán a rosszat, a bűnt, a szeretettől való elfordulást, a hatalmat tekinti a dolgok irányító elvének, és elfeledkezik Istennek a Genezisben leírt szeretetteljes pillantásáról és szaváról, minden teremtett dolog jóságáról.
A liturgia legyen ebben tanítómesterünk. Az a csend, ahogyan az isteni a teremtett dolgok, szavak és személyek természetét tiszteletben tartva, azt mintegy követve lakást vesz közöttünk, talán jó utat mutathat, hogyan lehetünk világossága a világnak, s hogyan dicsőíthetjük meg Istent az emberek előtt.
