Ezt a valóságot emeli át a rendező egy másik szintre. S a földrajzi jelenségből mágikus elem lesz. Az ötlet kétségkívül nagyszerű. A belőle készült film már nem annyira.
Egy fiatal hajóskapitány a baljós jelek ellenére tengerre száll. Hatalmas viharba kerül: felesége és az egész legénység odavész, csak ő menekül meg. Börtönbüntetését leülve hazatér a falujába. Vissza akar térni a tengerhez, a hajójához, amelyet meg is talál, de döbbenten látja, hogy a tenger eltűnt. Fejébe veszi, hogy megkeresi a vizet, s rozsdás bárkáját, ha kell, tevékkel vagy saját maga átvonszolja a hajdani medren.
Közben tanúi leszünk egy elvakult, de a másikat megvédeni képes szerelem erejének is. Látjuk a falu széthullását, a kallódó fiatalokat, akik alól kihúzták a tengert. Hatalmas sziklák, kietlen és egyben fenséges tájakon vándorlunk együtt a főhőssel. Látunk egy sámánt is, akinek közhelyei nélkül is megvolnánk.
A film végén szembesülünk azzal, hogy a lezárással a rendező semmit nem fog a szánkba rágni, ehhez pedig minimum a Jelenések könyvéből vett idézet dukál.
Számos hibája ellenére értékes film a Tengerre várva. A lelkiismerettel való megküzdés és a remény elbeszélése. Erős képei, a színészek markáns arcának látványa sokáig kíséri a nézőt. Kár, hogy Khudojnazarov mintha megijedt volna saját ötletétől, és a kiszáradt tó medrébe nem mert többet beletenni.