Fotó: Mudrák Attila
A keresztény közösségek a maguk képeit az örömteli üzenet sokféle vonatkozásának rendelték alá minden korban. Az esztergomi Keresztény Múzeum is jó néhány darabot őriz a téma jellemző ikonográfiai típusaiból. Az 1600 körül készült, és a német területről származó, Rómában és Velencében is dolgozó Johann Rottenhammernek (1564–1625) tulajdonított mű keletkezési körülményeiről semmit sem tudunk. A XIX. században Ipolyi Arnold műgyűjtő püspök vásárolhatta, mert az ő hagyatékából került később Esztergomba.
A közismert karácsonyi jelenet középpontjában egy fonott kosárban, szalmán és kibontott takarón fekve látjuk a fényben születő, mezítelen Gyermeket. Mária a Fia aprócska kezét fogja az egyik kezével, míg a másikat a szívéhez szorítja. József ott ül mellettük feltűnő, vörös köpenyben, ugyancsak keblére szorított kézzel. Ő azonban tekintetével elfordul, mivel a kor felfogása szerint még kiszorul az eseményből. Nem ő a vér szerinti apa. El kell még telnie a történelemben egy-két évszázadnak ahhoz, hogy megbecsült, dolgos családfenntartóként, az élő hit, az Istenre hagyatkozás eleven példájaként nagyobb tiszteletnek örvendhessen a hívek körében. A polgári értelemben vett családfenntartó szerepét a XVIII–XIX. századi ábrázolások már erősen hangsúlyozzák.
A korai újkorban festett Kisjézus tekintetét követve a magasban, a megnyíló felhőkkel szegélyezett, ragyogó égben táncot járó és lefelé kíváncsiskodó gyermek angyalok csalnak mosolyt a néző arcára. A felettük olvasható, arany betűs felirat a kép jobb oldalán látható jelenetre irányítja a figyelmet: „Gloria in excelsis Deo”, azaz „Dicsőség a magasságban Istennek”. Ezekkel a szavakkal köszönti az angyal a nappali világosságra ébredő, szabadban éjszakázó pásztorokat. A kép témája valójában a népes kísérettel érkező pásztorok látogatása a jászolnál. A csodás körülmények között kapott hír hallatán mintha az egész környék megmozdult volna, hogy meglátogathassa a szegényes helyen, egy istállóban született Gyermeket.
A korábbi, középkori ábrázolásokon általában sokkal kevesebb szereplővel találkozunk. A Szent Családon kívül csak egy-egy angyal, egy-egy pásztor, illetve a három napkeleti bölcs tűnik föl. A helyszín részletes bemutatása adhatott irányt az értelmezésnek is. A betlehemi istállóban a szegénységet, a mellette sokszor feltűnő dávidi palota romjaiban pedig az elmúlt dicsőséget láttatták a festők. Mária és a Gyermek alázatosan felvállalt magárahagyatottsága mellé József távolságtartó csendessége társult. A Lukács evangélistától származó alapvető elbeszélésen (Lk 2,6) túlmutató szimbolikus állatok – az ökör és a szamár – szinte kötelezővé vált szerepeltetése (Iz 1,3) ugyancsak elterjedt az egész középkor folyamán.
Rottenhammer festményén a mai karácsonyi szokásainkhoz közelebb álló életképet láthatunk. Az ünneplésnek egy zajosabb, izgő-mozgó, érdeklődő, hétköznapi emberek jelenlétében megélt módja tárul fel előttünk. Mi is ez a sokaság, mi ez a nyilvánvaló színpadiasság? Hogyan kerül egymás szoros közelségébe a szent és a profán? A középkorban a templomi liturgia részeként többnyire latin nyelven adták elő Jézus születését, dramatizált formában. Az Európa-szerte ismert előadásmódban egyre nagyobb teret kapott az anyanyelv használata, ami együtt járt az eredeti szentírási történetet színesítő szövegek mondásával és a szereplők körének bővülésével. Az ünnep személyes átéléséhez a misztériumjátékokon kívül a legismertebb forrás Szent Ferenchez köthető. Ő állított fel először élő betlehemet Greccióban, egy barlang előtt, hogy az odalátogató hívek a saját szemükkel láthassák, mi is történt, amikor Isten emberré lett.
A XVI. századra a liturgikus dráma kiszorult a templomok előtti terekre. A városokban vándorszínészek adták elő a darabokat, míg a falvakban a helyiek pásztorjátéka és a betlehemezés szokása vált egyre népszerűbbé. Így sereglettek a jászol köré az egyszerű emberek, akik immár önmagukat játszhatták el, illetve az általuk vitt ajándékokat is a Kisjézus ágya tövéhez tehették.
Az esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött vászon a Jézushoz egészen közel kerülő hétköznapi népekről szól. A sokféle alak színpadképként, félkörben csoportosul. Mindnek más a neme, az életkora, a ruhája, és legfőképpen mind másként viselkedik. Keresetlenség, őszinteség tükröződik az arcokon. A többség éppen megérkezett, megbámulja a Kisdedet. Mások már megnyugodtak, sőt, a középről érkező tündöklő fénytől szinte megbabonázva imára kulcsolják kezeiket. A négy-öt részletesebben megfestett, kiemelt szereplő körül sötétebb tónusokkal megformált további alakok sokaságát fedezhetjük fel körös-körül. Olyan érzésünk támadhat, hogy így vagy úgy mindenki a fonott kosár, a jászol köré gyűlik. Van, aki testben és lélekben közelebb kerül, szorosabban kötődik a születés áhítatához, míg mások egymással beszélgetnek, éppen csak jelen vannak. Az emberekhez néhány állat is csatlakozott. Egy fehér bárány az előtérben könnyen eszünkbe juttatja az áldozatot, amit Jézus a halálával fog vállalni értünk. Nem messze tőle a kutya a hűséget jelképezheti, de a nincstelen, vándorló ember társa is lehet. A másik oldalon egy asszony közelében kakas bukkan fel, s valamiféle adományként egy tányéron is kisebb szárnyas látható. A tömegben kukorékoló kakas óhatatlanul fölidézi Péter apostol tagadását, de egyúttal az emberi megtérés lehetőségét is. Nincs közös nyugodt cselekvés, nincs teljes megnyugvás a képen az emberek csoportjában, csak a középpont statikus. A szép szimmetrikus, koncentrikus kompozícióban a formák rendje minduntalan visszavezet a sugárzó gyermek Jézusra. A sötétből csak a fény felé vezet biztos út. A legerősebb fényforráson kívül a szigetszerűen megvilágított, kisebb felületek nem tudják tartósan elterelni a figyelmünket a lényegesebb szereplőről.
Balra, az előtérben egy férfi kitekint a képből, egyenesen a szemlélő szemébe néz. Megszólít bennünket azáltal is, hogy rámutat a jászolra. Másik kezében egy lámpást tart. A kép egy látomás, a valós isteni jelenlét egy időre szinte érezhetővé válik. A megtestesülés hitünk igazán kézzelfogható része, karácsonykor valóban megnyílik az ég mindenkinek. Nem tehetünk mást, mint hogy lélekben leülünk, letérdelünk az Úr Jézust megszemélyesítő kép vagy szobor elé. Ebben a félreérthetetlenül bensőséges, családias érzésben mind képesek lehetünk osztozni, legalább néhány percre, és elvihetjük magunkkal otthonainkba is az örömhírt.
