Csendélet Bibliával (1885)
A közismert holland festőről, Vincent van Goghról már sok mindent megírtak. Műveit csodáljuk, hátrahagyott leveleit újra és újra kiadják, a világirodalom megbecsült értékének tekintjük azokat. Képeit és rajzait bámuljuk alkotójuk senki máshoz nem hasonlítható, eredeti stílusáért, elképesztően határozott ecsetkezeléséért, toll- és szénrajzainak varázslatos hangulatáért.
Van Gogh egyike volt a nagy magányosoknak a képzőművészet történetében. Családi és baráti kapcsolatai sorozatosan zátonyra futottak. Képei közül soha egyet sem adott el, párizsi festőtársai kinevették, festményeit életében nem sokra tartották. Egy ideig Toulouse-Lautrec és Gauguin barátkozott vele, de ők sem túl sokáig. Köszönhette mindezt többek között lobbanékony, összeférhetetlen természetének, kedélyhullámzásainak és végső soron máig sem teljesen tisztázott betegségének. Van Goghot sokan nevezték a modern művészet mártírjának, talán nem véletlenül.
A számos kudarc és sikertelenség közepette mégis akadt Vincentnek egy társa, aki nem csupán a barátja volt, de lelki és anyagi támaszt is jelentett számára: ő volt Theo van Gogh, a két évvel fiatalabb öccse. „A hűséges Theo”, ahogyan Irving Stone írt róla a Van Gogh élete című könyvében. Theo nemcsak ünnepi alkalmakkor szerette a bátyját, Vincentet, hanem mindvégig, az utolsó időkig, egészen a haláláig. Theo évtizedeken át havonta küldött neki pénzt (apanázst), hogy fizetni tudja megélhetése költségeit.
A XIX. századi Európa egyik legkülönösebb festője 1853. március 30-án született Groot-Zundertben, Hollandia egyik észak-brabanti falujában. Szülei Theodorus van Gogh (született 1822-ben) és Anna Cornelia Carbentus (született 1819-ben). Theodorus lelkész volt, jóképű embernek tartották, barátságos modora ellenére azonban inkább középszerű prédikátor hírében állt. Anna Carbentus egy könyvkereskedő lánya, akik ismerték, kedvesnek tartották, és tisztelettel beszéltek róla.
Vincent szülőhelyén, Groot-Zundernben először egy magániskolába, majd középiskolába került. Tizenöt évesen, nem tudni, miért, abbahagyta a tanulmányait, és egy évet otthon töltött, majd műkereskedői pályára lépett, ami szinte természetes volt, hiszen három nagybátyja is ezzel foglalkozott. A későbbi festőről mindössze két fénykép maradt fenn. (Egy harmadikat is találtak idősebb korából. A felvétel Victor Morin párizsi fényképész műterméből származik, de az ábrázolt személy kiléte még nem bizonyított.) Az egyik képen Vincent mindössze tizenhárom éves. Húga, Elizabeth szerint idősebbnek látszott a koránál, de „…már ilyen fiatalon is rendkívüli volt, mert egész lényéből mélység áradt…”
Vincentnek öt testvére volt: Anna, a már emlegetett Theo, Elizabeth, Cornelius és Wilhelmien. Anna két évvel volt fiatalabb festő bátyjánál, és kezdetben, amikor mindketten Angliában dolgoztak, jó barátság fűzte őket egymáshoz. Elizabeth Theo után két évvel jött a világra, s bár nem állt közel a festőhöz, 1910-ben kiadta a róla szóló emlékiratait. Wilhelmien kilenc évvel volt fiatalabb Vincentnél, párizsi tartózkodása idején leveleztek is egymással. Vincent után tizenhárom évvel született Cornelius, aki bátyjához hasonló módon halt meg: 1900-ban öngyilkos lett.
Amikor Vincent nem sokkal élete vége előtt, 1889 januárjában, tragikus betegségének kezelését követően elhagyta az arles-i kórházat, azt írta: „Betegségem alatt viszontláttam zunderti házunk minden szobáját, a kertben a virágokat, a környéket, a földet, a szomszédokat, a temetőt, a templomot, a zöldséges kertünket.” Gyermekéveinek hatása egész életében elevenen élt benne.
Vincent 1869-ben, tizenhat évesen nagybátyja hágai üzletébe került, hogy megtanulja a képkereskedői szakmát. Történetesen a nagybácsit is Vincent van Goghnak hívták. Már három éve élt Hágában, amikor 1872 augusztusában Theo néhány napra meglátogatta őt. Ekkor indult meg közöttük a levelezés, amely Vincent haláláig megszakítatlan. A rendszeresség eredménye, hogy az 1872 és 1890 közötti időszakban a festő 652 levélet írt öccsének. Theo összegyűjtötte, egy dossziéba tette, és íróasztala fiókjában tárolta bátyja leveleit. Vincent halálát követően az utolsó pillanatig hűséges Theóban felmerült a gondolat, hogy a leveleket publikálni kellene. Ám fél évvel később maga is meghalt, így a leveleket már felesége, Johanna Bonger van Gogh rendezte sajtó alá, először 1914-ben. Könyvének előszavát ezzel zárja: „Sok éve már, hogy Vincent elismert festő, és most mint embert is megismerhetik és megérthetik. Olvassuk kegyelettel a leveleket.”
1873 májusában Vincent Angliába érkezett, ahol Goupil londoni műkereskedésébe került. Egy szerencsétlen szerelmi ügy miatt később elbocsátották a galériából, és Párizsba küldték. 1876-ban tért vissza Angliába. Isleworth-ben tanított, és segédkezett szállásadójának, Slade-Jones tiszteletesnek a Turnham Green-i istentiszteletek körül. Ebből az időből keltezett levele vallásos hangvételű, egy fejléces iskolai vizsgalapra írta Theónak. Rámásolta Longfellow Látom a falu fényeit című versét, amely egy téli temetésről szól, és jól tükrözi Vincent hangulatát, gyakori búskomorságra hajlamos természetét. Levelét így fejezte be: „Isten vezéreljen bennünket egyre közelebb egymáshoz és adja, hogy igaz testvérek legyünk.”
Vincent vallásos vonzódása egyre erősödött. Hálát érzett Slade-Jones tiszteletes iránt, aki bár csak heti két font tíz pennyt tudott fizetni, munkát adott neki. 1876 decemberében Vincent visszautazott Hollandiába, Dordrechtbe, ahol egy könyvesboltban helyezkedett el. Lelkésznek készült. 1876-ban a belga bányavidékre, Borinage-ba költözött, és laikus prédikátorként vállalt munkát. Fennmaradt egy töviskoronás Krisztust ábrázoló nyomat, amely köré Vincent szöveget írt, és elküldte Theónak: „Semmi sem fog elválasztani minket Krisztus szeretetétől, sem mostani, sem eljövendő dolgok.”
Nem kétséges, hogy a ma már világszerte elismert, posztimpresszionistának tartott művész nemcsak igazi hivatását kereste, hanem az Isten felé vezető utat is. Akárcsak festőtársa, Paul Gauguin, aki szintén istenkereső ember volt, és a lényegre rá is talált, ha nem is vált rendszeresen templomba járó emberré. Isten útjai kifürkészhetetlenek, sosem tudhatjuk, kivel mi a célja, ám annyi bizonyos, hogy életútjukkal és képeikkel valamit üzenni akar nekünk.
Vincent borinage-i tartózkodása idején 1878. december 26-i levelében ezt írta öccsének a Megváltóról: „Mint dolgozott harmincéves koráig egy asztalosműhelyben, hogy Isten akaratát teljesítse. És Isten azt akarja, hogy az ember Krisztust követve, alázatosan éljen és járjon a földön, ne fáradozzék nagy dolgokon, hanem törekedjék alázatra, és az Evangéliumból tanuljon szelíd és alázatos szívű lenni.” Lényegre törő megfogalmazás ez az ember célját és küldetését illetően a teremtett világban.
A borinage-i estéken kezdett el rajzolni, „mert lerögzíteni akarok néhány emléket és tisztázni néhány gondolatot, melyek a dolgok látásakor akaratlanul feltámadnak bennem”.
Van Gogh fokozatosan kiteljesedő művészetében jelentős szerepe volt a magvető alakjának. 1881-ben Ettenbe utazott a szüleihez. Mély érzéseket váltott ki belőle a földeken dolgozók látványa. Mesterének Jean-François Millet-t tekintette, aki a falusi témákban találta meg festői motívumait. Nagy hatással volt Vincentre A magvető című képe, amelyet lemásolt, és tovább is fejlesztett: a figura nála jobban kiemelkedik, plasztikusabb, lendületesebb, mint az eredeti változaton. Millet Angelusáról ezt írta: „Igen, Millet festménye az Angelus, ez az! – maga a szépség, maga a költészet.” A kép két parasztot ábrázol, akik az Angelust, a reggeli, a déli és az esti harangszókor mondandó imát imádkozzák. A magvetőt a munkáról vallott radikális mondanivalója miatt, az Angelust a jámborság megjelenítéseként értékelte nagyra.
Vincent számára sokat jelenthetett az a Biblia, amelyet akkor festett meg, amikor elhagyni készült szülei új otthonát, Nuenent. Apja 1885 márciusában sétájából hazatérve holtan esett össze parókiájának küszöbén. Van Gogh Csendélet Bibliával című képe apja szentírását ábrázolja. A lelkész és fia kapcsolata nem volt éppen felhőtlen. Theodorus és családja nehezen fogadta el Vincent útkereséseit, eltévelyedéseit. A festő a Biblia mellé Émile Zola Életöröm című regényének egy agyonolvasott példányát is odafestette, bár neki, mint tudjuk, nem sok életöröm jutott osztályrészül.
1885 áprilisában festette meg a Krumplievők című képét, amely parasztokat ábrázol, akik egy hosszú munkanap végén fáradozásuk szerény gyümölcsét élvezik. Ezt a festményét Vincent a legjobb művei között tartotta számon. Rembrandti erejű fények és árnyékok váltják egymást. A színek sötétek és nehezen meghatározhatók, a figurák a kifejezés érdekében kissé torzítottak, hogy minél jobban érzékelhessük a nehéz fizikai munkát végző emberek körülményeit.
Vincent 1885 novemberében Antwerpenbe utazott, ahol új témákat találhatott. Élő modellek után akart rajzolni, tudását fejleszteni. Az antwerpeni akadémián már megvalósíthatta mindezt. Portrék, városlátképek és cégérek festésével próbált pénzt keresni.
Még mindig nagy vehemenciával kereste önmagát, festői stílusát. Párizsba érkezése meghatározó volt számára. 1886 márciusában bejelentés nélkül érkezett, noha Theo csak júniusra várta. „Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul jöttem” – írta aggódva az állomásról küldött értesítésben. Theóhoz költözött, akinek emiatt nagyobb lakást kellett keresnie. Vincent hamarosan dolgozni kezdett: a szabadban rajzolt, és Fernand Cormon műtermét látogatta. Jó néhány korabeli elismert festőnövendék járt ide, többek között
Toulouse-Lautrec és Émile Bernard is, a későbbi jó barát. Megismerkedik az impresszionistákkal, Monet-val és köreivel. Bár sohasem tartozott közéjük igazán, végre kezdi megtalálni önmagát, csak rá jellemző egyéni stílusát. Sok önarcképet festett, ha modellhiányban szenvedett, a saját arca mindig kéznél volt. Felfedezte magának a napraforgókat, a sárga szín mindent elborító harsányságát.
Van Gogh rengeteg képet készített, festményeinek, rajzainak száma több ezer. Ma úgy mondanánk: mindkét végén égette a gyertyát. Híres az Önarckép bekötött füllel című műve, amelyet nem sokkal öncsonkítása után festett. A súlyosan beteg Vincentet egyre többször gyötörték látomások, elhatalmasodott rajta az idegkimerültség. 1888 decemberétől 1890 júliusában bekövetkezett haláláig krónikus, gyakran heveny betegségben szenvedett, bár állapota olykor javulni látszott. Második arles-i rohama és kórházi ápolása után 1889 májusában önként bevonult a Saint-Rémy-i elmegyógyintézetbe. Betegségét akkor epilepsziaként diagnosztizálták; mai orvosi vélemények szerint inkább heveny porfíria lehetett.
Vincent elért tűrőképessége határára, nem tudta tovább viselni a nyomasztó terheket, öngyilkos lett. Auvers-ben hetven képet festett ugyanennyi nap alatt, majd kölcsönkért egy revolvert, és mellkason lőtte magát. Nem halt meg azonnal. Két napig feküdt, pipázott, és kérte, hogy ne mentsék meg. 1890. július 29-én halt meg, aki oly bátran küzdött a betegséggel, a magánnyal és túlzottan érzékeny, heves természetével. Az energia azonban, amely személyes léte számára Auvers-ben kimerült, több száz ragyogó festményen és rendkívüli rajzon szerencsénkre ma is sugárzik.
Theónak írt utolsó levelét a halott művész zsebében találták meg. Ebben kifejezi elismerését öccsének a rendszeres támogatásért: „(…) részed van bizonyos képek megalkotásában is, amelyek egy összeomlás esetén is fennmaradnak”. Végül visszatér a szétesés érzéséhez: „munkámért kockára teszem az életemet, és ebbe értelmem félig belepusztult”. Tragikus befejezése ez a valaha írt egyik legnagyszerűbb levélsorozatnak.
