Pannonhalma és egyedülálló környezete valószínűleg idén is sokakat megihletett, művészeket és befogadókat egyaránt. Magyarország megannyi középkori műemléke esett áldozatául a történelem viharainak, Szent Márton hegyén azonban áll a templom és a monostor – a múlt, a jelen és a jövő közös háza. Az Arcus Temporum fesztivál idején három napra a kortárs művészet képviselőinek adtak otthont az évszázados falak. „Az Arcus Temporum továbbra is kapcsolatokat, íveket szeretne feltárni és létrehozni nemcsak zenék és zeneszerzők, hanem különböző művészeti és kulturális ágak között is” – írta a fesztivál ismertetőjében Dejcsics Konrád bencés szerzetes, kulturális igazgató. Tavaly felvették a programba az imádságot és a szerzetesekkel közös alkalmakat, „az idei fesztiválon pedig – újdonságként – az irodalom témája talált egy fedél alá a zene, a kiállítás és a spiritualitás programjaival”.
A fesztiválon szereplő művek többsége profán alkotás volt, Pannonhalma atmoszférája azonban különleges spirituális tartalommal töltötte meg őket. Különösen Schönberg Megdicsőült éj című szimfonikus költeményét, amely egy szerelmi történetet mesél el. A pénteki koncert első műsorszámaként elhangzó művet szünet követte, amelynek idejére kinyitották a bazilika bronzkapuját is. Az esti Pannonhalma különös díszletet teremtett az előadáshoz: még halványan zöldellt-vöröslött a Sokoró vonulatai mögött lebukó nap fénye, s a főapátság fölött már kigyúltak az első csillagok. A látvány úgy borult a Szent Márton-hegyre, mint egy hatalmas festmény, amely a „Megdicsőült éj” címet viseli.
A koncert Henryk Górecki lengyel zeneszerző III. szimfóniájával folytatódott, amely A fájdalom dalai alcímet viseli. A Concerto Budapest és Rost Andrea előadásában elhangzott kompozíció, amely 1976-ban született, három anya fájdalmát önti zenébe: egy XV. századi lengyel népdal alapján a kereszten haldokló fiát sirató Szűz Mária gyászát; egy tizennyolc éves lány édesanyjához szóló búcsúüzenetét, amelyet 1944-ben vésett a Gestapo zakopanei börtönének falára; valamint egy meggyilkolt fiát kereső sziléziai anya panaszát. „Ezt a művet rendkívül nehéz elénekelni – vallotta meg Rost Andrea az előadást követő interjúban. – Két gyermekem van, az elvesztésükre még csak gondolni is szörnyű egy édesanyának. A Górecki szimfóniájában szereplő anyák nem tudnak segíteni a gyermekükön, szívbe markoló fájdalmat élnek át. A próbák során ezért inkább a lengyel szövegre koncentráltam, mert amint ránéztem a magyar fordításra, elszorult a torkom, és nem tudtam énekelni. Megdöbbentő, ahogyan ezek az édesanyák tehetetlenségükben csak Istenre tudnak gondolni: Isten szeretete átragyog a halál felé tartó meneten.”
Ez a fényesség ragyogott át Tolnay Imre Natale címet viselő installációján is. A Szigetközben élő képzőművész december 21-én, az év legsötétebb napján készítette a képet, amelynek központi motívuma egy mosoni-dunai ladik volt, belsejében annak parányi másával – az új élet szimbólumával. Tolnay Imre Pavol Truben szlovák képzőművésszel együtt állította ki installációit Égi vizeken címmel. „A bárka, a hajó, a csónak évszázadok, évezredek óta nemcsak szállítóeszköz, hanem lélekőrző, túlpartra átvivő mentés-jelkép is. Az utóbbi évtizedek és napjaink exodusának szimbólumává is vált: az installációk a menekülőknek állítanak emléket” – szerepelt a kiállítás ismertetőjében.
A fesztivál kínálatában újdonságként helyet kapó irodalmat Krasznahorkai László képviselte, aki Vidovszky László zeneszerzővel együtt tartotta meg előadását. A beszélgetést a zeneszerző Autokoncertje vezette be. A meglepetésekkel teli mű után Krasznahorkai László Pannonhalmán szerzett benyomásairól beszélt: először 1970-ben járt az akkoriban még meglehetősen zárt világnak számító főapátságban.
„Számomra Pannonhalma egy olyan helyet jelentett, amely nem is létezhet abban a valóságban, ahonnan eljutottam oda. Mintegy kombinációja volt Thomas Mann Varázshegyének és Franz Kaffka Kastélyának.” Krasznahorkai László azt is elmesélte, hogy évtizedekkel ezelőtti látogatása során különösen a gimnázium diákjai tettek rá nagy hatást. Vacsora után tíz-tizenöt fiatallal találkozott, izgatottan ülték körül, és élménybeszámolót vártak tőle a korabeli művészeti eseményekről. Krasznahorkai meglepődött a diákok érdeklődésén, akik kérdésére azt is elárulták, azért várják a nyári szünetet, hogy szabadabban tudjanak foglalkozni a tudománnyal és a művészettel. Az író ezt követően Vidovszky Lászlóhoz fűződő barátságáról beszélt, amelynek nemcsak közös származási helyük, Békéscsaba és Gyula az alapja, hanem az is, hogy mindketten olyan műveket alkotnak, amelyek kilépnek a hagyományos műfaji keretekből. „Nem performansz, és nem kortárs zene ez, csak ebben a formában valósul meg” – jellemezte Vidovszky műveit Krasznahorkai László. Ezt követően saját írói munkásságát mutatta be. A könyveit nem ő írja, maguktól íródnak a fejében, ő csupán összegyűjti a mondatokat és lejegyzi őket – fogalmazott. Olykor megtörné a mondatokat egy-egy ponttal, de tiszteletlenségnek érzi velük szemben a hagyományos mondatszerkesztést. „Szívem szerint egyetlen pontot sem tennék – árulta el Krasznahorkai László, – csak ezt a kiadók és az olvasók nehezen tolerálnák. Írás közben a szavak teremtik meg a hatalmi zónát, ők választják meg a szót, amely követi őket. „Engem vezetnek a szavak, és nem fordítva” – jellemezte röviden alkotói munkáját. Az irodalmi est egy Vidovszky-művel zárult, a preparált zongorára írt Schroeder halálával.
„Amikor az ember diákokkal foglalkozik, kénytelen készen állni a párbeszédre és a nyitottságra – mondta Dejcsics Konrád kulturális igazgató a fesztivál ötletéről. – A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű dokumentuma is arra buzdít, hogy legyünk tisztelettel a kultúra és a természettudomány vívmányai iránt. A világban megtapasztalható Isten jelenléte: nem nekünk kell megmondanunk, hogy milyen Isten, a világ tanít meg bennünket erre. Az Arcus Temporum fesztivál kiváló terep a preevangelizációra: az emberi találkozásokon itt átvillan valami; nem a tanítás, hanem a közelség megtapasztalásával. Közelről nézve a szerzetesi közösség világa elveszíti ridegségét és félelmetességét, a falak leomlanak, s ez az evangélium útja is lehet. A személyes találkozások ereje mutatkozik meg a fesztiválon. Számos nem hívő fellépőnk és látogatónk van, és általában nem igazolódnak be az Egyház kommunikációjával kapcsolatos félelmeik. Nagy hatást tesz rájuk Pannonhalma különleges világa: a szépség, a kultúra és a barátságosság légköre.”
