Nem lényeges, kik voltak a szülei – különben sem élnek már –, ahogy azt sem árulom el, hol és mit dolgozott, amikor még tudott. Mivelhogy jó ideje le van már százalékolva. Annyit azért elmondhatok, hogy nehéz gyerekkora volt, és a folytatás sem volt különb. A sok gyűrődés az idegeit kezdte ki, amúgy csendes, szolid ember. Egyedül él. Barátai nem nagyon vannak, rokonaival nem tartja a kapcsolatot. Elvan így is – mondja. Bár rokkantnyugdíja nem mindig elég egyik hónaptól a másikig, nyáron rendre akad egy kis fémgyűjtési lehetőség, most, télire pedig egy építkezésre kijelölt terület erőgéppel kirángatott fáinak gyökereit hordozgatja haza tüzelő gyanánt. Biciklivel. Sok éve nem beszélgettünk már, ezért meglepődtem kissé, amikor néhány hete beállított. „Nem kell egy jó kályha?” – kérdezte. – Úgy kaptam, egy van már otthon, kettő nem kell.” „Pénzért?” „Nem, dehogy, ajándékba.” Hát elhoztam. „Nem kell valakinek egy automata mosógép?” – jött egy hétre rá. „Rossz?” „Csak valami apró baja van.” – Ez így volt igaz, azóta négyezerért rendbe rakta egy szerelő. „Egy felesleges, jó meleg kabátom is lenne” – jött a minap, amire már kész is voltam a válasszal, hogy efféléből többzsáknyi van itthon, de amikor elém tárta, elámultam: divatos, alig használt, valódi irhabundával bélelt bőrdzseki volt – úgy kapta –, húsz-huszonötezer alatt nincs ilyen a boltban. Hát ez is maradhatott. Ingyen.
Azóta a kályha egy rákbeteg asszony házában melegít a tolnai cigánydombon: az ott lakók a nyáron, minden pénzből kifogyván, leadták hulladékvasként a régit. Télig majd csak lesz valahogy, mondták akkor. Az automata mosógép egy fiatalasszonynál van, akinek épp lejárt a gyese, dolgozni pedig még nem mehet, és a férje is munkanélküli. Pont most romlott el az övék. A kabát egy szintén kispénzű rokkantnyugdíjas barátomra illett. „Hová fogod hordani?” – kérdeztem, amikor nagy hetykén felpróbálta. „Sehová – volt a válasz –, ez lesz a fiam karácsonyi ajándéka.”
Ülünk a konyhában, Misit borral (is) kínálom, de nem iszik, nem eszik, inkább mesél. „A padlószőnyeg a legjobb – mondja –, egy alul, egy fölül. Ezen nem megy át a hideg az ágyban.” És elmeséli, hogy miként vészelt át már kutya hidegeket, amikor nem volt tüzelője. Most se sok van.
„És te még jótékonykodsz? – fakad ki belőlem. – Hát miért nem adtad el a kályhát, a mosógépet meg a kabátot?” „Már hogy adhattam volna, amikor én is csak úgy kaptam” – néz rám őszinte nagy szemekkel. „Misi, te nem vagy komplett, te nem vagy norm…”, és akartam még mondani valamit, de inkább elharaptam a szó végét, miután bevillant, hogy amit mondanék, arról, de legalábbis valami hasonlóról Misinek papírt adtak valakik valamikor. Hogy kik? Hát a normálisak! Akik közül soknak – kívülről nézve – mindene megvan, hogy boldog legyen, mégis fázik és didereg majd karácsonykor. Ott legbelül. Hogy miért? Mert ezek az emberek elfelejtettek ünnepelni. Mert már nem tudják, hogy a lélek melegétől csak az képes kifényesedni, aki olyan, mint a jó kályha, amely nem magába zárni, hanem szétsugározni akarja melegét. Mint a Misié.
De vajon szenteste, amikor ünnepi mámorban úszik majd a város, neki jut-e egy tányér halászlé?
